Nem jártam a Zöld Pardonban, mióta kitiltották onnan a gyerekeket. A Petőfi híd főjéről tekintgettem le néha-néha, hogy ha ennyire üres a játszótér, mi értelme van fenntartani és óvóbácsiként foglalkoztatni egy csomó verőembert, de mert az elhibázott üzletpolitikából kieső bevétel nekem nem hiányzik, úgy gondoltam, nézem az ügy jó oldalát, hogy a gyűjtőből estére kiszemelt Bëlga koncerten legalább nem lesz tömeg.
Aha, álmodik a nyomor.
Mikor a dunaparti üveges-szilánkos-sziklás részen ücsörögve meghallottuk, hogy a színpadtechnika gerjed, feltűnés nélkül ékeltük be magunk a hídlábig tekergő sor elejére, ahogy ezt régen is reflexből, „a kicsik még ráérnek várni” szemét szar szöveggel, mikor kiszúrt az egyik dolgát végző óriásmajom, hogy „hogy kerültem a semmiből ide”? 12 rénszarvas húzott egy veterán mikulásszánon idáig, bazmeg – gondoltam, miközben pókerarccal azt hazudtam, „a fiúk mögöttem voltak annyira jófejek, hogy maguk elé engedtek”, mire az területi igazságosztóként nyomozni kezdett, és megkérdezte az illetékes srácokat, hogy „tényleg”?
Mindegy. Gyorsan bejutottunk. Svédacélként hasítottuk át a nem büszkeségétől duzzadó tömeg bal szárnyát, hogy a kivetítő árnyékában a 3 hülye arcjátékát szabad szemmel is kivehessük, pozíciót foglaltunk, és vártuk, hogy megérintsen minket a zene és a szöveg.
Tokyo, Még5lövés, Bauxit és Titusz. A felelősök. E jeles estén egy electroworldben bizonyára divatosnak tetsző ezüstszürkére fújt hajjal és a már szokásosan gyilkos szenvtelen mimikával, akik úgy vetik oda a kötelezőt az iróniára éhes közönségnek, mintha mi lennénk a „paraziták a BKV testén”, csak hogy egy klasszikust idézzek – tőlük.
Színpadi produkciójukban nyoma sincs soha meghatódottságnak, vagy akár a rajongók egy fikarcnyi tiszteletének. Ez ugye most mit jelent? Talán hogy sztárok, akik bizonyítottak, és karmikus ösvényükön bandukolva elértek már egy magasabb szintet, talán hogy baromira unják már a fellépéseiket, a vele járó herce-hurcát, a vakon megvezethető közönséget, és legszívesebben már a kasszához fáradnának gázsijukért, talán hogy a szívük helyén kő van, nincsenek érzéseik, és mint a robotok szerepelnek, talán csak annyit, hogy remek színészek, akik így érzik előadásaikat hitelesnek?
A koncertről felvétel készült a soron következő Bëlga DVD-re. Audio vagy video? Passz. De ha video, akkor képi világot elfogadhatóvá varázsolni bitang nehéz lesz, mert egy köcsög fotós folyamatosan a színpad előterében mozgott, gyakran kitakarva mindent, ami lényeg! És a kivetítőn? Ha nem az ő hátát láttuk, amint épp lencsevégre kapkod, akkor az „1-et fizet 2-t kap Metaxa italakciót”. ZéPé, gratulálok!
De Tokyo is, mintha a szokásosnál is jobban lázadt volna. A közös refrénekből gyakran kimaradt, néha nem volt hajlandó énekelni még a saját szövegét se, legtöbbször csak fetrengett a földön, mint egy lábait vesztett csirke. Még5? Szerény. Fülét befogva csak az ide-oda csúszkáló hangjának kordában tartására figyelt, míg Bauxit hozta John Travoltát: pörgött, táncolt, ahogy azt profiktól elvárhatóan látványban kell.
Aztán amikor bejött zenei kíséretként a miskolci Bëlga. Háhá! A metál. A dobok és a gitár! Ott valami az eredetinek lelkesedésében is megváltozott. Ráadásként úgy tarkón csapott mindenkit, hogy zsinórban szakadtak le mellettünk hip-hop elemekhez szokott fejek, rémült alakok rohantak szíverősítőért a pulthoz, káosz lett úrrá az emberiségen, melynek magjában szüntelenül osztották egymást a sejtek, és beindult egy kegyetlen és kíméletlen „hőhullám, hajhullás, kapuzárási pánik, vérnyomás”, pogó.
Egy-két-há’…, pokolrock!