Végre, végre elérkezett a Nagy Nap, és mehettem életem első élő Fideliójára.
A premier utáni második előadást láttam, és azt kell mondanom, hogy minden szempontból nagyon szép élményben volt részem.
Először is a zene, hát az csodálatos. Az utóbbi hetekben gyors egymásutánban hallottam két punnyadt Toscát meg egy hőbőrgő Bánk bánt és már arra gondoltam, hogy az Operaház zenekara tán elfelejtett zenélni…
Dehogy felejtettek, dehogy felejtettek!!! Gyönyörűen szólt a zenekar, Beethoven zenéjének legrejtettebb finomságait is kihozták. Leheletfinom, a szellősusogásnál is halkabb pianók, szárnyaló, a lelkemet a csillárig röptető forték, hihetetlen szingazdagság és dinamika jellemezte a zenekar játékát. Gondolom, mindez Fischer Ádám karmester és a kiváló zenekari művészek közös érdeme. Gyönyörű volt, gyönyörű!!!
A kórus is nagyon szépen, meglepően sok hangon szólt, és ráadásul igen meggyőzően mozogtak a számukra nyilván nagyon furcsa diszletben. Minden elismerésem a kórusé, bravó, bravó!!!
A szólisták közül egyértelműen a cimszerepet éneklő Szabóki Tündéé a legnagyobb siker. Soha nem hallottam még a művésznőt, de remélem, még fogom, mert igen szép hanggal és hiteles szerepformálással örvendeztetett meg.
A Florestant éneklő Thomas Moser pár éve még csodálatos hang lehetett, mára már sajnos hallhatóan megkinlódik a szereppel. Még igy is meggyőző az alakitása, de én őszintén remélem, hogy saját énekestől fogunk még nála jobb Florestant hallani.
A Roccót éneklő Friedemann Kunder nálam óriási hátránnyal indult mert én Polgárt szerettem volna hallani a szerepben (az első Fidelió lemezem is miatta vettem meg), de minden előitéletem ellenére is azt kell mondjam, Kunder kiváló volt, alig várom, hogy pénteken újra halljam.
Ki kell még emelnem legújabb kedvencem, Bretz Gábor alakitását. A fiatal basszistát gyönyörű hanggal és figyelemre méltó szinpadi megjelenéssel ajándékozta meg a sors. Persze nem csak őt, hanem mindnyájunkat, akik hallhatjuk.
A kisebb szerepekben is szép alakitásokat hallottam egyébként, Váradi Zita és Fekete Attila is szép volt. Egyik legjobb németes baritonistánknak, Perencz Bélának ebben az előadásban sajnos nem kedvez a Ház akusztikája. A szép, erős bariton csak olyankor hallatszik, amikor a diszlet legalsó szintjén tartózkodik, a felsőbb emeleteken a hang elvész valahol a bársonyfüggönyben. Ez nem a művész úr hibája, az épület és a diszlet különös adottsága. Az ő hangját majd Amfortasként tudjuk kiélvezni.
Az előadásban egy prózai szinész, Horváth Virgil is rész vett. Igen hálátlan szerep egy operaházban néma szereplőként járni kelni, de ez őt a legkevésbé sem látszott zavarni. Igen meggyőző testbeszéddel formálta meg a férje megmentéséért férfiruhát öltő Leonóra erősebbik, elszántabb énjét és a lelki szenvedéseit.
És ezzel bizony el is érkeztünk a zene utáni legfontosabbhoz, a rendezéshez.
Kovalik Balázs ismét egy igen gondolatgazdag, vitára inspiráló előadást rendezett. Nem volt egyébként könnyű dolga, mert az alaptörténet szeint Leonóra férfiruhában börtönőrként helyzekedik el, hogy a törvénytelenül fogva tartott férje nyomára bukkanjon. Közben beleszeret Marcellina, a börtönőr lánya és Leonóra (akit férfiként Fideliónak hivnak) még az eljegyzést is bevállalja, csak hogy bizalmat ébresszen maga iránt és a börtön mélyén szigorúan őrzött egyik fogoly közelébe jusson, akiben a férjét gyanitja. A Florestant törvénytelenül fogva tartó Pizzaró kap egy levelet, amiben figyelmeztetik, hogy a Miniszter gyanút fogott és meglátogatja a börtönt, hogy felfedje az esetleges törvénytelenségeket. Pizzaro meg akarja bizni a börtönőrt, hogy ölje meg Florestant, de Rocco visszautasitja, ölni nem tud. Erre utasitja, hogy akkor ássa meg a sirt, kivégzést majd elvégzi ő maga. Rocco és Fidelio ásni kezd, de a gyilkosságot az álruhás nő sikeresen megakadályozza. Közben megérkezik a miniszter is, a politikai foglyokat kiszabaditja, és a darab egy óriási, boldog kórussal ér véget.
Szóval ebben a történetben vannak azért valószerűtlen csavarok és dramaturgiai gyengeségek, elég nehéz szinházat csinálni belőle.
A zene persze mindent feledtet, és ha mélyebben nézünk a szövegbe, csodás dolgokat találunk. Csak hát mindezt elég nehéz szinpdra állitani.
Kovalik Balázs zseniális ötlete abban rejlik, hogy a történetet kiemelte a cselekményből. Leonóra alakját megkettőzte, a lágy, a nőies Leonóra énekel, a kemény, harcos Fidelió pedig férfiként némán teszi azt, amit kell; rámosolyog a börtönőr lányára, megjavittatja a bilincseket, kiengedi a rabokat levegőzni, ássa a sirt és verekszik Pizzaróval. Közben néha Jézusként viszi a kersztjét és járja a maga kálváriáját.
Érdekes lett a Jézus szenvedése vonal egyébként. Elsőre azt gondolnám, hogy a Ledonora Florestan páros a diktatúra elnyomása alatt Krisztus szenvedéseit állja ki, de ahogy halad előre az előadás, ez a kezdeti véleményem megváltozik és a III. Felvonás végén egy teljesen más véleménnyel állok fel. Most azt érzem, hogy a vérző szivű Krisztus, a kereszt és a csiricsáré szentek mind azt üzenik, hogy a vallás bármennyire talminak és olcsónak is látszik egy kivülállónak, tud hitet és erőt adni annak, akinek szüksége van hitre és erőre ahhoz, hogy valami emberfelettit vigyen végbe. Ez még persze csak az első előadás volt, egy ilyen bonyolult rendezésnél csomó dolgot még csak ezután fogok észrevenni. A Krisztus szenvedéseinek behozása egyébként annyiban nagyon jó ötlet, hogy lehetőséget ad a korok közötti ugrásokra, egyféle időutazásra. Pontosabban annak bemutatására, hogy az elnyomás, az erőszakos elhallgattatás minden történelmi korban jelen volt és mindig mérhetetlen szevedéseket okozott az embereknek. Nekem nagyon tetszett ez a játék az idősikokkal. Az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Rocco visszautasitja azt, hogy megölje Florestant, viszont beleegyezik, hogy megássa a sirját. Amikor ezt mondja, akkor bejött a szinpadra egy római katona, kezében egy mosdótál. Rocco énekli, hogy ölni nem hajlandó, de ha muszáj, akkor sirt ásni igen, és közben megmosta a kezét abban a tálban, amit egy Jézust megfeszitő katona tartott elébe. Hát bennem a vér megfagyott, ebben a pici kis jelenetben annyi minden benne van abból, amire egy kisember képes azért, hogy túl is éljen és boldoguljon is, de közben mégse érezze magát gazembernek. Nagyon jó volt ezt a „mosom kezeim” hozzáállást ilyen keményen, brutálisan szinpadra rendezve látni. Ha más nincs is benne, már ez a jelenet megérte, hogy Kovalik megrendezze a Fideliót. De van még benne más üzenet is, gyönyörű, tarka virágoskertből az elfogadást és a sokszinűséget jelképező szivárvánnyá alakuló szinpadkép, hogy csak a legutolsó benyomást emlitsem.
De pénteken megyek újra, majd akkor mesélek tovább.