bëlga popdaráló

Öles lépteink alatt meg-megremegett a körút, olyan precíz hajrát
diktáltunk, hogy időben odaérjünk a kedd esti hülye gyerek matinéra,
mert ilyen, ha valakinek bejön a bëlga téma és lételeme az irónia, akkor várja-várja, és az sem zavarja, hogy a helyszín a Morrison’s 2, meg még az a szép emlékű süss fel napos nosztalgia…

Utoljára a szőke megasztáros Dorina fellépésén
űztem erre a jókedvet majd egy éve, persze kevésbé konkrétan, mint a
Pély Barna.  Azóta sokat változott a hely. Igényesebb lett, sőt,
megkockáztatom, szinte már sznob. Alapon túl bővítették ki a pincerészt
egy a Szent István körútra fotocellás ajtóval nyíló gangos udvarral,
ahol édes szirupos 500 Ft/db bátorságkoktéljuk szürcsölhetik a push up
bájaikkal operáló kiscicák, hogy egyék a vad kanok húsukat – nem hiába,
kemény ez az animál szakma, „több itt a műköröm, mint az ember”, miképp ezt babám megállapította.

Főképp, ha a méter széles gorillákat bedobáljuk egy külön kalapba.
Hatalmasba! Merthogy, megszámlálhatatlanul sokan vannak, kb. 5
méterenként terelve testükkel a szűk folyósok képzelt felezővonalain a
forgalmat, mert az állandó mozgásra igény van, mint áramban a
felsőoktatási intézmények fiatal hallgatói, főként lányok, a kezdő
értelmiség, akik a trendet okosan követve próbálnak felnőni a kiapaszthatatlan szellemi tőkéhez, mely maga a Bëlga.

„Senki nem tud úgy faszt lengetni, mint még5lövés, sokáig szerelmes voltam belé”,
fakadt ki mellettem egy drága, mikor meglátta a népszerű fiúzenekart
szeme sarkából, ahogy hátravonult az olcsó Morrison’s sör akció
hiányában funkcióját veszteni kezdő bárba átöltözni utcaiból a színpadi
gúnyába.  Ezúttal csíkosba, csíkos volt az öltöny, a póló, a sapka, de
talán még a zokni is; hátukon meg UV-fényben világító bárgyú krétarajz.

Titusz
mutatkozott direktben először, mikor egy régi Singer varrógépre rakta
lemezjátszóját és belőtte füléhez a hangokat. Előkészítette a terepet a
többi fiúnak, akik a Mit parodizálsz című örökbecsű nótájukkal
olyan zúzóst nyitottak, hogy azonnal beindult a közönség, és mint az
úthenger törtek előre pogózni azok, akik úgy érezték erejük teljében,
hogy minden régóta ott álldogáló nőcit félrepakolnak. Egymást és a
cigifüstöt is vágni lehetett. Gondolták páran naivan, de mert annyira
nem voltak tekintettel a törékenyebbekre, nevelő célzattal én is
gyakran odatettem magam, taszítottam egyet-kettőt, ököllel és könyökkel
odavertem (plusz több oldalról bepiszkáltak a csajok), majd amikor
kitört a parasztlázadás, elmagyaráztam, mi van. Ha meg tovább ugrált az
illető? Kor- és magasságbéli előnyöm kihasználva az állánál
határozottan és szorítólag megfogtam, ritka csúnyán a szemébe néztem,
miközben üvöltöttem, hogy „menjen innen, vagy…” És ez általában hatott. Békülékenyen megadták egy szelídebb táncstílusnak maguk,
sőt, ha újabb renitens keveredett arra, jó pedagógusként mutatták a
kölcsönható példát, melyet ők sem otthonról hoztak. Hiába, ilyen ha a
egynek rossz, a többi is kussol.

„SzükséKEDD van rám, szükséKEDD van rám”,
kimondottan keddi szám, közben zavartalanul folytatódott odafenn a fél
méteres színpadon a show. Rossz klubszokás szerint az izzadságtól néhol
már csöpögött a plafon, „lecsapódik a pára Tituszra, az a baj, ha elkap valami betegséget, az a baj”,
reagálták le szellemesen a mikrofonnál a fiúk, majd mindenki örömére
bejelentették következő albumuk megjelenését, mely rendhagyó módon nem
DVD-n jelenik meg, hanem pendrájvon. Rajta koncertfelvételek, sok-sok
ritka csemege, jó 10 éves kuriózum.