Korábban, a Pelican ajánlójában már tettem egy heveny kísérletet a post-rock körülírására. Pár mondat erejéig most kicsit tovább magyarázom az akkori gondolatmenetet. Az irányzat bő évtizede a bevett rockzenei formák és hangzás újraértelmezésének igényével született meg. Semmi refrén vagy verze, szólók a legminimálisabban, a gitár(ok) ambientes struktúrákból építkeznek, hol lazább, hol pedig szigorúbb szőnyeget szőve. Az azóta eltelt időben a post-rock teremtő koncepcióból külön alműfajjá virult ki, ám az elharapózó mánia saját csapdájába esett: folytonos útkeresés helyett pár év alatt zárt klisévé vált, mellyel a hosszú instrumentális eposzokat alkotó bandákat illetjük, címkézzük fel.
Az üdítő kivételek közé tartozik a 2004-ben megalakult chicagói Russian Circles. A háromtagú együttes a kétezres évek instrumentális rockzenéjében alapvetően új utak innovatív keresésének és teremtésének igényével lépett fel. Mike Sullivan gitáros, Dave Turncrantz dobos és Colin DeKuiper basszer első lemeze Enter címmel jelent meg 2006-ban, amivel rögtön bizonyították, hogy a műfaj határait lehet még tágítani. A koronggal a Russian Circles arany középutat talált a metál harsogó keménykedése és a post-rock köldöknéző pszichedeliája között.
Második anyaguk, a Station idén májusban látott napvilágot. Ezt megelőzően még 2007 őszén kivált a trióból Colin, akit az ex-Botch, illetve jelenlegi These Arms Are Snakes-tag Brian Cookkal pótoltak. Az album nyomatékosítja a trió már az Enter-en megjelent jellegzetes vonásait, az izmos dobsoundot, a basszus erőteljes futamait és a gitár intenzitásának jól megkomponált váltakozásait. A „sztenderd” post-rock szerkezetektől való elszakadás mind a hat nótában jelen van, ami remélhetőleg hosszabb távon nem újabb zárt formákba való merevedést, hanem további változatosság irányába való fejlődést fog magával hozni.
A progresszív elemekkel megtűzdelt post-hardcore, post-punk zenét játszó These Arms Are Snakes Seattle városából származik, melynek zenészei a Botch, a Nineironspitfire és a Kill Sadie korábbi tagjaiból verbuválódtak. A társulat már három alkalommal jelentkezett hangzóanyaggal (Oxeneers or the Lion Sleeps When Its Antelope Go Home, 2004; Easter. 2006; Tail Swallower and Dove, 2008). Kurrens munkájuk alig három hetes kiadvány, azt azonban bizton állíthatjuk, hogy a három közül ez a leginkább hallgatóbarát, melyen a hagyományosabb dalszerkezetek és az emlékezetesebb, ütősebb gitárriffek kerültek előtérbe a kísérletezés helyett.
Az est harmadik fellépője, a tatabányai Marionette ID csak nevében új zenekar, Sammy Sosa Bandként már ismerősebbnek tűnhetnek. A pörgős, noise-ba vagy popba, néhol pedig laza punkba hajló rockjuk a jellegzetes énekkel együtt teszi kiemelkedővé a csapat produkcióját. Első lemezük közönségük felé tett gesztusként teljes egészében letölthető honlapjukról, így bárki meggyőződhet róla, milyen helyre muzsikát játszik a ‘bányai kvartett. Ha megjött a kedv, október 27-én irány a Dürer-kert, ahol a két amerikai kollégával együtt szórakoztatják a nagyérdeműt.