Pilgrim Fathers, Nebula, Monster Magnet

November 21. péntek, Wigwam

Amint ott fent is jól látszik, a péntek esti koncertnek három fellépője is akadt, de a nottinghami Pilgrim Fathers felőlünk akár a Csikóstöttösi falunapokon is duhajkodhatott, mivel a hajszálpontos nyolcas kezdés miatt sajnos lemaradtunk róla  és csak a közös hajnali sörözés igazolta ottlétüket…

Szerencsére a másik kettő pipát kapott, bár őszintén megmondom, hogy volt a fejekben némi gubanc a fellépők rajtszámát illetően. Például a Nebula kilenc órás bevonulását én pár másodpercig simán Pilgrim Fathers-re vettem, és csak a hedlájner Monster Magnet nyitó akkordjai alatt esett le a tantusz, hogy az első fellépőt csúnyán elbaltáztuk. Mindegy, személy szerint meg úgyis a két utóbbira hangoltam.

A Wigwamot illetően az égvilágon semmilyen tapasztalatom nem volt, csak a névadásból adódó előítéleteim, ezért aztán egy Gojko Mitić film díszleteibe kalkuláltam. A cserepes tujákat kivéve nem is nagyon lőttem mellé, de erre az estére a hallhatósági és láthatósági index tökéletesen megfelelt (csak a saloon részen áramlottt a derekunkra valami sarkvidéki eredetű levegő).

Végül is a hosszú felkészülési időnek, meg persze a YouTube-nak is köszönhetően másodpercek alatt sikerült a trió felállású Nebula beazonosítása. A huszárbajuszt meg trapéznadrágot viselő énekes/gitáros nem az a szószátyár tipus és a pózolás sem az ő asztala. Szinte kizárólag a gitárjával és az effektjeivel babrál, de így jó ez nekünk. Egy befelé forduló, tehetségesebb, de piacképtelenebb Jack White is eszembe jutott, már csak a mintás ing apropóján is.  A szintén fapofa basszeros mögött egyedűl a dobos adott valamit a szinpadiasságra. Feltartott dobverős, kivárásos, glamrockos gesztusaival bármely tribute-band kétkézzel kapna utána, de ezekkel együtt, vagy ezek nélkül is vaskos időutazásnak hatott a műsor. 

Woodstocktól Palm Desertig, Hendrixtől a Fu Manchuig. Igazi hamisitatlan retrórock, némi pszichedéliával, zsigeri grúvokkal, meg sok-sok izgalmas feedbackkel és wah-wah pedállal. Az a fajta nüanszmentes, tökéletes félidő volt,  ami után azért rendesen kileng a bólogatás-számláló. Úgyhogy néhány perc pihenő, majd  Dave Wyndorf elemi erejű hangja és a Dopes to Infinity szolgáltatja a bevonulózenét. Addigra egész kellemes teltház van és – főleg  harmincasokból álló – béközép is akad.

Persze ez még mindíg csak kb. öt-hatszáz ember, de akkor is! Legalább összejött.  És megint lehet morgolódni az elmaradt koncertek  miatt, hogyha ez igen, akkor az miért nem?

Visszatérve Dave-re, most mindenki élőben megcsodálhatta, hogy a műfaj harcsabajszú, macsó veteránja a két évvel ezelőtti túladagolás – és tisztulási folyamat – óta  kb. huszonöt kiló túlsúlyt bírt magára kapni. Most leginkább egy latexszel feldúsitott és túlsúlyos fehér rocksztárt alakító Eddie Murphyre hasonlít. Már nem nagyon járja be a szinpadot és többnyire csak alkarból erődemonstrál. Szerencsére az átalakulás a hangi adottságait egyáltalán nem befolyásolta, mert a pasas még így is elementárisan énekel. Legnagyobb segítségnek meg ott áll mellette Ed Mundell, a befelé forduló cingár szólógitáros ideális prototipusa, aki ráadásul még vörös is. A konstans pókerarc ellenére azért iszonytosan dögöseket teker, az elszálósabb részeknél pedig szépen megdolgoztatja a pedálparkot.

Így aztán végképp semmi akadálya annak, hogy összejöjjön az igazi rockandroll buli, best of programmal, vicces kiszólásokkal és közönségénekeltetéssel, ahogy az – különösen a  Spacelord, a Powertrip és a Tractor esetén –  joggal elvárható volt. Sütinek még belefér az American Pie hipnotizált verziója is. Úgy tünt mindenki megkapta amira vágyott, azaz 2-3 izgalmas slágeres és hangos rockzenét.

Annyi búlváros mellékízt még tartogatott az este, hogy az est fellépői közül kettővel lebratyiztunk és Dave Wyndorf-fal összejött az, ami harminc éve Halász Judittal nem: a közös fotó.

A hangulatért köszönet bruce-nak, wovbaggernek és Gergőnek.