Mézédes nosztalgia: Nouvelle Vague az A38-on

Nyolcvanas évek feldolgozva: béke, nyugalom és tündéri csajok a Hajón.

Február elsején este 8-tól rég várt zenekar érkezik az A38 Hajóra. A VOLT Fesztiválon és a Balaton Soundon már óriási sikert aratott francia feldolgozászenekar, a Nouvelle Vague (ejtsd: nuvell vág) lép fel, hogy egy igazi, barátságos klubkoncert keretei között bizonyítsa be, hogy igazi közege a meghitt klubhangulat. Az előzenekar a remek magyar elektro-pop csapat, a Kozma Orsival és a Kimnowakból ismert Nagy Gergővel felálló eat me! lesz.

Bár a nosztalgia mindig valami gyanús dolog, amiből sosem
sül ki semmi jó, a Nouvelle Vague
puszta léte alapjaiban cáfolja ezt a tételt. Mert ez a ragyogó énekesnőkkel
kiegészülő francia duó, Marc Collin és Olivier Libaux kettőse úgy nosztalgikus,
hogy egyetlen pillanatig sem ciki, és úgy tölti meg újra élettel a
hetvenes-nyolcvanas évek punkját és újhullámát, hogy még az is átadja magát a
varázsnak, aki egyébként zsigerből rühelli a nosztalgiát, a punkot, a bossa
novát vagy a feldolgozásokat.

Ehhez nem kell más csak:

1) egy zseniális ötlet: dolgozzuk fel az angolszász punk és
New Wave klasszikus slágereit, de úgy, hogy még szerzőjük se ismerjen rájuk.
Fordítsuk át az egészet leheletfinom bossa novákba, elegáns akusztikus
hangszerelésekbe, hogy az eredeti nyers vadság helyett inkább a hűvös és
melankolikus elegancia legyen a vezérelv.

2) egy állati jó és jellemző név, ami egyszerre idézi meg a
hatvanas évek elejének nagyon laza és nagyon cool francia filmjeit, a nyolcvanas
évek brit New Wave-jét és a brazil zene ötvenes évekbeli forradalmát, a bossa
novát (ami szintén „új hullámot” jelent).

3) ragyogó érzékkel kiválasztott számok: a Clash Guns of
Brixton-jától a Joy Division Love Will Tear Us Apart-jáig, az Echo and the Bunnymentől
a Bauhausig a korszak legjobb, feldolgozásra leginkább méltó darabjai.

4) elegáns és kulturált hangszerelés: finom akusztikus
megoldások, elegancia, hűvös visszafogottság.

5) és végül nagyszerű énekesnők: kezdetekben a csodás
Camille és az elbűvölő Phoebe Killdeer (akik már sajnos nem lépnek fel a
Nouvelle Vague-gal), illetve manapság az extravagáns Marianne Elise, Melanie
Pain vagy Nadeah Miranda, akik remek hangjuk mellett nem mindennapi
egyéniségükkel is gazdagítják a számokat.

A nagy ötlet 2002-2003 környékén szállta meg Collint és Libaux-t,
és nem telt bele egy év és néhány koncert, meg is jelent az első Nouvelle
Vague-lemez. A fantasztikusan jól eltallt feldolgozások, és a rafinált franciás
image azonnal elöprő és revelatív sikert hoztak a zenekarnak. A második album
címét egy Jean-Luc Godard-filmből kölcsönözték (Bande a part – Külön banda), és
bár fenyegetett az önismétlés veszélye, a jól felépített album talán még az
elsőnél is nagyobb sikert aratott.

Collin és Libaux azóta is fáradhatatlanul dolgozik: 2007-ben
a kitűnő downtempo-sorozatnak, a Late Night Tales-nak hoztak össze egy
válogatáslemezt, tavaly ősszel pedig megjelent a Hollywood – Mon Amour. Ez
utóbbi a legnagyobb nyolcvanas évekbeli filmslágereket értelmezi újra a már
jól megszokott Nouvelle Vague-stílusban, köztük a Reality-t, az Eye of the
Tiger-t, a When Doves Cry-t, vagy a Flashdance főcímdalát.

Igazán itt van tehát az ideje, hogy egy barátságos
klubkoncerten élvezzük egy Nouvelle Vague-fellépés nem mindennapi hangulatát.