Valamivel este kilenc előtt érkeztünk meg a város közepén található kastélyhoz, de csak csend és zárt kapuk fogadtak minket, pedig a plakát szerint féltízkor kellett (volna) elkezdődnie a koncertnek.
Sebaj, egy kis séta nem ártott ezen az enyhe tavaszi estén, levadásztunk egy bank automatát és egy kebabost, de jó egy óra múlva is csak ugyanaz a csend és ugyanaz a zárt ajtó várt minket. Vissza a kocsihoz (tankoltunk egy kicsit), majd harmadszori próbálkozásra már sikerült bejutni, s már helyiek is szállingóztak befelé. Valami mégiscsak lesz itt!
A MIKK klub a kastély hátsó felében (mondhatnám a seggében) található kisebb terem,
ahol időnként az ember elcsíphet underground bandákat. Alkalmanként érdemes tehát ellátogatni a klub honlapjára. Járt már itt Brant Bjork, az Alabama Thunderpussy és ki tudja még kicsoda.
A bemelegítést a szlovén The Equasion vállalta magára, de elég langyosra sikeredett a produkció. Tény, hogy nem az én zenei világom az epikusba hajló metál, de itt legalább nem volt himnikus ének, igaz sok érdekfeszítő momentum sem.
Rövid átszerelés után az angol End Of Level Boss következett a tenyérnyi színpadon. Az énekes/gitáros srác már korábban felbukkant a „tömegben”, elbizonytalanítva minket, ugyanis volt, aki a Stinking Lizaveta női dobosának nézte őt (mint később kiderült jobban is nézett ki nála!). Viszont a basszusgitárosi poszton nem merült fel a nem kérdése, egy nagyon penge csaj pengetett. A zene is jobban bejött. Magukra a „Kyuss meets King Crimson” címkét aggatták, s ha ez nem is volt teljesen helytálló, s egyes számok túlzottan is hasonlítottak egymásra, azért mi nagyon jól szórakoztunk.
Az átszerelés alatti levegőzés közben gratuláltunk is a basszusos lánynak, akiről kiderült hogy kanadai, így nem dőlt meg az a nézet, miszerint az angol nők csúnyák.
A Stinking Lizaveta egy kompromisszummentes banda. Az image-re nem adnak semmit, – engem konkrétan hajléktalanokra emlékeztettek – , csak nyomatják a zenéjüket és kész.
A gitáros (Yanni Papadopoulos) nem egyszer a szájával szólaltatta meg gitárját, s a színpadon található kis emelvényt is megmászta vagy százszor. A kb. 50 fős közönség hálásan fogadta az elborult dalokat és a Jimmy Hendrix feldolgozást.
Igaz, hogy a csúszás miatt jó későn (vagy inkább korán?) értünk haza, s szarvascsordákkal is meg kellett osztozni az úton, de hatalmas élmény volt látni ezt a bandát élőben.