PaFe – második pillantás

elindultunk annak ellenére, hogy csütörtökön majdnem megfagytunk a sátorban.
elindultunk annak ellenére, hogy láttuk a közönséget, az ezer lerészegedett tinit és tapasztaltuk, hogy ez a fesztivál bizony minimális komfortot is alig nyújt a látogatóknak.

de, sőt DE, mi már az elején sem vártunk semmi extrát, senki nem gondolhatja, hogy a max 2.600 forintos jegyár szigeti infrastruktúrát takar. befelé tartva láttuk az egyetlen tisztálkodó kabinetet és tudtuk sosem fogjuk meglátogatni.
nekem 40 felett ez volt az első fesztiválom (rajta van bakancslistámon, legyen meg ez is még mielőtt megkapom a nyugdíjas bérletet alapon), ahol 1 napnál többet töltöttem sátorban, sőt egész életemben ez volt az első eset, hogy két egymást követő éjszakán sátraztam, mindenféle hazamenetel nélkül. ehhez jött még a hűvös, esős idő, de mégis, mindezek ellenére jól éreztem magam. persze észrevételeim nekem is vannak, még ilyen jegyár mellett is, de ami megmarad nekem ebből a fesztiválból az a túlélés büszkesége és a fröccsös lány töretlen jókedve.

visszatérve a szombatra. kaukázust épp elkaptuk, csak azért, hogy aztán jól ki is hagyjuk az egész koncertet.

természetesen ez az este Hobóról szólt. nem tudom honnan veszik az energiákat, de varázslatos amit nyújtanak – nekem -. és mindenki ott volt, aki számított, Solti dobolt, Tátrai gitározott, Bill Hobó vállára borulva énekelt. jó volt látni őket kibékülve, így volt teljes a koncert.
tekintve, hogy az átlagéletkor talán a 20at sem érte el, a közönség a számok ismerete terén kihívásokkal küzdött. Hobóék zsenialitását mutatja, hogy jóval éjfél után elalvási próbálkozásaimat Kopaszkutyát üvöltő tinicsapat akadályozta. nekik ennyit sikerült elkapni a lényegből, de már ez is több a semminél.

az alacsony átlagéletkoron kívül feltűnő volt még a PaFen, hogy a tömeg kevéssé ismerkedett, mármint egymással. ha leültél egy asztalhoz, vagy csak úgy, akkor sem nagyon voltak barátkozósak a környéken lévők. kivétel volt ez alól a sátrunk környéke, ahova mi vittük az asztalt és a székeket, amit aztán a környéken táborozó tinik is előszeretettel használtak. cserébe – öntudatlanul is, de – vigyáztak a sátrunkra és ha feltűntünk esténként hosszabb időre megpihenni, akkor rövidebb-hosszabb eszmecserékbe bonyolódtak velünk.

vasárnap jött az a reggel, amitől féltem. másnaposan, morózusan – magamtól ekkor csak ez a hangulat várható – mihez kezdünk egész nap?
először is szereztünk kávét, majd megreggeliztünk – az autóból -, aztán elindultunk fehérvárra, az uszodába. elsődleges cél a nyugodt körülmények között történő tisztálkodás volt, extraként lett mellette még szauna és kis úszás is. közben találkoztunk két pafés kislánnyal is, akik szintén a mi módszerünket követték (sorbaállás helyett inkább egy nyilvános uszoda/fürdő) és elmondták, h előző nap veszprémben voltak ugyanebből a célból, ma pedig fehérvár volt soron.
‘hazafelé’ útba ejtettük a csóri csuka csárdát és bár a halászléjük nem volt rossz, de szomorúan állapítottam meg, hogy bizony ők is már csak régi hírnevük maradékából élnek.

vasárnap a legszórakoztatóbb koncert címet egyértelműen az Anti Fitness Club érdemli, igazán szórakoztató volt látni, amint az összes tini és valamennyi biztonsági őr bezsúfolódik egy sátorba, majd az utóbbiak megpróbálják megfékezni a felhevült punk és emos tömegeket. elöl emos lányok extázisa, mögöttük ritmusra b.zizó punkok ökölrázása. mindkét csapat teljes átéléssel alakította szerepét.

este 9kor pedig a nulladik nap után az utolsón is megtelt teljesen a nagyszínpad előtti tér. a kispál után ezen a fesztiválon csak a quimby volt még erre képes. a múltkor fanyalogtam, most nem fogok. ez a koncert minden volt, csak unalmas nem. szeretem ha azt hallom, hogy körülöttem mindenki énekel. jó tudni, h a közönség akkor is tudja a szöveget, amikor tibcsi éppen nem.

jött még utánuk belga is, de bevallom azon unatkoztam, visszatértem a sátrakhoz és csatlakoztam a békésen vizipipázó fiatalokhoz. aztán jött a reggel, a reménytelennek tetsző bepakolás a kocsiba és az indulás haza.

ami igazán zavart engem ebben a fesztiválban az a kosz. a rettentő nagy kosz. kiürítették ugyan naponta a nagy konténereket, de az mit sem ért. kevés szemetes volt, ritka szemétszállítással kombinálva.
a wc is kevés volt, hajnalra már csurig voltak – arról, hogy becsukni alig lehetett egyiket, másikat, már nem is szólok -, de legalább takarították őket rendszeresen. és ugyan csurig voltak, de mégis kevesebb ‘anyag’ volt mellettük, mint például a szigeten.

ami viszont tetszett, az a békés és jókedvű személyzet. írjon bárki bármit, én csak udvarias biztonságiakkal találkoztam, akik még akkor is azok maradtak, mikor provokáltuk őket.
a rendezvényre csak azt nem vitt be az ember amit nem akart, persze, ha a kezedben volt a víz azt elvették, de ha a táskában, akkor az általában nem volt annyira megtúrva, hogy megtalálják.

egy szó mint 100, mi remek 3 napot töltöttünk lent. fesztivál minimál komforttal, ócsón. luxus hajóút helyett olcsó gálya, amin te is evezős vagy. persze a jegyre, a gyengébbek kedvéért ráírhatták volna, h ‘csak az jöjjön, aki bírja’.