Ian Siegal sajtóanyaga szerint számos blues-legenda egy személyben, csillaga felfelé ível, játszik mindenhol Európától Észak-Amerikáig, noha csak roadként kezdte a bátyja zenekaránál (amit azóta elfelejtett a blues-történelem), akit egyszer kidobtak a közönség elé egy gitárral. Tiszta Harrison Ford — Han Solo-sztori; volt aztán utcazenész Berlinben, játszott az angliai blues színtér legfontosabb előadóival, és mára olyan híre van, hogy még nagyszínpadon is kis blues-klub hangulatot tud teremteni a tradicionális blues-hoz szükséges egy gitárral és blues-osan reszelős hanggal. Úgy látszik, ha valaki Siegalról kezd írni, minden mondatban önkéntelenül is legalább két-háromszor használja a blues szót.
A legmeglepőbb ebben nem a hihetetlen sikersztori, vagy az, hogy igazából milyen fiatal ez az ember (1971-ben született, de a blues-nak köszönhetően jó késő negyvenesnek néz ki); hanem az, hogy ez jó. Hogy ez tényleg jó. Ha nekem valaki a ‘tradicionális blues-t’ kezdi emlegetni, és azt, hogy na, ennek a ‘tradicionális blues-nak’ a legnagyobb figurája jön, az kb. úgy hangzik, mintha valaki a reneszánsz tájképfestészet legnagyobb kortárs művelőjét, vagy a legjobb ma élő Shakespeare-szonett írót jelentené be. Szegeden a Mojót is azért szeretem, mert ott az ember megtanulja, hogyan ignorálja a blues-t. A blues egy tökéletesen idejétmúlt, legtöbbször sematikus és ötlettelen, homályos ‘hangulatokra’ és közismert skálákra-motívumokra épített zene, ami hajlamos a jazz felé mozdulni a technika fetisizálásában, a hagyományokhoz való ragaszkodásban. Igen tiszteletre méltó gyökerei vannak, fekete munkadalok meg balladák, és így tovább, de ez megint csak semmit sem jelent. A blues elindult a klasszicizálódás olyan útján, amiből eddig még semmilyen zene nem jött vissza.
Nos, ha lehet bízni abban a teljesítményben, amit Siegal februárban a Tom Waits-számokat előadó Braindogsban bemutatott, még van remény, azoknak is, akik gimis korukban hallgattak blues-os zenéket, csak aztán elegük lett a sok nagyon komolyan gondolt ‘jáccomablúztdenagyon’-elszállásból. Siegal a Tom Waits-számok előadása közben igen szórakoztató színpadi jelenléttel bírt: valahol félúton az esetenként Waits-imitáció felé hajló túlzás és a teljesen saját hülyéskedés között. A kötelező gyakorlatokat (berúgva fellépés, koncert közben ivás, dohányzás, kopott csizmában járás, hülye színű Stratocasterek iránti természetellenes vonzódás) tökéletesen teljesítette, a szólói pedig jól érezhetően és kézzel foghatóan egyediek és sajátosak maradtak a Braindogs három gitárosa közt is. Azt mondaná az ember, a helyzetnek nagyon is megfelelően, hogy a három közül ő volt a ‘tradicionális’, az ő megoldásai húzták tényleg a blues felé a Tom Waits-számokat, amik azért maguk a legtöbbször nem blues-ok. És mindemellett vicces volt, tudott egyszerűen játszani, egyszerűen, de hatásosan fokozni, recsegős-hörgős mélyeket énekelni.
Ian Siegalt és zenekarát tehát jún. 25-én tekintheti meg a blues iránt érdeklődő közönség a Dürer-kertben. A 2004-es lemez (a Standing in the Morning) után egyenesen Tom Waitshez vagy Bruce Springsteenhez, Van Morrisonhoz hasonlították egyesek. Két utóbbi lemeze (Swagger, 2005, és Dust, 2008) a Mojo magazinban az évi blues-lemezek top 10-jén még B.B. Kinget is megelőzte. Mivel jól tudjuk, hogy az ilyeneknek nem kell hinni, viszont a saját szemünknek lehet, kénytelenek leszünk magunk megnézni. Előtte pedig megkérdezzük tőle is, mi értelme van ma, 2009-ben blues-t játszani.
Linkek:
Ian Siegal hivatalos