A tegnapi Amber Smith-koncert közönségének nagy része valószínűleg hosszú-hosszú ideig nem látja majd a zenekart élőben, olyanból viszont meglehetősen kevés akadt, aki még nem látta őket. A közelgő Tankcsapda miatt nem mondhatni, hogy színültig megtelt a SZOTE Klub sátor, így viszont különlegesen megható és bensőséges élményben lehetett része a jelenlévőknek. Inkább nosztalgia, mint koncertkritika.
Ahogy azt már egy ideje tudni lehetett (és tegnapi interjúnkban Poniklo Imre is megerősítette), az Amber Smith ősztől határozatlan időre visszavonul, a SZIN volt az utolsó fesztivál, ahol felléptek, már csak egy MÜPA-s koncert van hátra. Ennek megfelelően a színpad előtt ugráló, bólogató, éneklő emberek nagy része ismerte egymást, hiszen – ha nem is temetni – de elbúcsúzni jött mindenki, akinek jelentett valamit a zenekar. Cinkos egymásra kacsintások, nosztalgikus félmosolyok, egymás fülébe üvöltött sztorik jellemezték az egész szettet, miközben Poniklo, Ács Oszi és a többiek nagyjából egész eddigi életművük kulcsdalait vezették elő, gyors egymásutánban. A mellettem álló régi fesztiválcimbora rendre hibátlanul találta el, melyik dal következik, miközben nekem eszembe jutott az első AS-koncertem, egy múlt ködébe vesző VOLT-fesztiválon, még húszon innen, kezdő egyetemistaként, persze egy lánnyal.
A lényeg azóta sem változott: feszes, levegős dobok (Bátor Bence kérdés nélkül az ország egyik legjobb rockdobosa), atmoszférikus effektek, megtekert analóg zajok, vastag basszusok és persze a dalok. Az Amber Smith dalparkja jobb pillanataiban stabilan kiemelkedő minőségű, egy-egy ihletett darab esetén pedig még annál is jobb. Egy normális világban az „I Was The First” sima nemzetközi indie-sláger lehetett volna, de a korai „Teddybear” is simán eléri a Pixies- Sonic Youth-vonalból eredeztethető nyugati bandák ezredforduló környéki slágereinek szintjét. És – ahogy szinte minden hazai, kvázi ‘alter’ bandával kapcsolatban elmondjuk – az Amber Smith is akkor a legjobb, amikor vadul; Kőváry Zoltán kilépésével ugyan eltűnt a nagybetűs Rakenroll a bandából, a pótlására érkezett, régi-új Faragó Tamás viszont mind karakterre, mind játékstílusra tökéletesen passzul a zenekarba – Poniklo az évek során az egyik legjobb magyar frontemberré vált, ráadásul zúzni is tud, ha akar, Ács Oszkár védjegyszerű ugrálása, rocker-manírjai és persze hibátlan játéka és vokáltémái pedig vélhetően nem csak az én arcomra csaltak mosolyt. Nincs hatásosabb annál, mint amikor két gitár plusz egy basszus gerjed egyszerre, miközben Bátor már-már Josh Freese-t idéző groove-jai kíméletlenül magukkal sodornak mindent és mindenkit.
Sajnálatos, persze, hogy ilyen élményben jó ideig nem lesz részünk, de amit az Amber Smith elért, azt már nem veheti el tőlük senki. Jó-jó, persze az mr2 és a magyar MTV tette ismertté a magyar indie-szcénát, de annak idején ez a zenekar nyitotta meg azt a kaput, ami nélkül ezeknek a médiumoknak talán nem is lett volna kit ismertté tenniük. És lehet szeretni vagy nem szeretni őket, de ebből a szempontból az Amber Smith érdemei elvitathatatlanok.