Vannak országok, amik determinálnak. Ha azt mondom például, hogy Izland, akkor mi jut eszedbe? Igen, Björk, a Sigúr Rós, érzetben pedig az a fajta jellegzetesen nem evilági, nagy térrel rendelkező és fagyos világ, amely mindkét előadóra/zenekarra érvényes.
Japán ugyanígy determináló, sőt. Nagyon is sőt.
Lehet, hogy a sajátos fekvés, de lehet, hogy szimplán csak a mindkét agyfélteke egyidejű használata okán ami Japánból jön és művészeti képződmény, alkotás, az biztos, hogy egy jól körülhatárolható jellegzetes aurával fog rendelkezni.
A Mirai Kawashima által vezetett zenekar immár ’90 óta ontja magából sajátos produktumait. Gyakorlatilag a japán black metal ősatyjait tisztelhetjük a zenekarban, képességeik előtt Euronymous is fejet hajtott, debütáló albumuk emiatt kaphatott a színtéren belül nagyobb publicitást, ugye a Scorn Defeat című bemutatkozó munkájuk a Mayhem kárhozott lelkének is titulálható néhai Euro Deathlike Silence kiadójánál jelent meg.
2007 óta egy Dr. Mikannibal nevű muzsikus is erősíti soraikat, ami mindenképp egy hasznos döntés volt : jelen album ugyanis egy erősen opera-ihletettségű munka. Nem, ez nem egy szimfonikus hatásokkal átitatott mű, hisz maga a felépítése, a dalok szerkezete se nevezhető hagyományosnak. Egy kisebb kamarazenekar intenzív jelenléte erősen tetten érhető Kawashima billentyűi által, míg a kinézetben leginkább egy partizni induló nyalókás tinire emlékeztető Mikannibal szaxofonjátékára érezhetően nagyobb hatást gyakorolt a free jazz, mint Kenny G. munkássága. A munka — Kawashima átható süvöltésétől eltekintve — reneszánsz érzetet is kelt, amellett, hogy érthető okokból egy, a vizualitás élményétől megfosztott anime-film is egyben, ez abszolút kulturális sajátosság. A keveredés maga egy olyan bizarr élményt nyújt, mint ha egy az 1700-as években az angol királyi udvarban zajló vad polkaparti közepette megjelenne a Death Note-ból Ryuk, hogy Robin Hood Nottingham-ben penészedő zombiját derékon ragadva véres halál-fiesztába torkolltassa az ünneplést. Japán szokás szerint kéz a kézben jár a báj és a brutalitás.
A produkció természetesen kifogástalanul szól, arányosan szólnak a hangszerek, a sajátos hangkép a koncepció részének tekinthető. A formációra eddig sem volt jellemző az önismétlés, a klisékbe, esetleg pont épp önnön sablonjaikban való folyamatos tappogás, Innentől zeneileg már bármi megtörténhet.
Értékelés: 8,5/10