Így, kócosan, maszatosan, szabadon, viharosan és napsütöttén!
Szeretem ezt a fesztivált, már tavaly megkedveltem és többé nem eresztem. Nem eresztem, addig semmiképpen, míg kölyök marad és fésületlen.
Szeretem az árát, a helyszínt, a rengeteg fiatalt – bár idén szemmel láthatóan nőtt a 30+ korosztály száma -, a (kis) távolságokat, a kósza vezetékeket, a földből kiálló csonkokat, az elpusztíthatatlan pocsolyát, a magyar előadókat. Csak a pünkösd táján jó eséllyel meglévő hideg éjszakákat nem szeretem, de ezt egy fesztivál közeli szoba bérlésével megoldottuk. Ha pedig hozzáveszem, hogy idén a fogyasztásom nagy részét a fiam állta, nos akkor be kell látnom, hogy bár a PAFE az idénnyitó fesztivál, de felülmúlása – nem csak idén – lehetetlen küldetésnek tűnik.
Csütörtökön késve érkezünk – átkozott munka! -, a Vodafone sátorban épp a Vad Fruttik harapják a tömeget, mikor első borainkat kapjuk. Rohanós melósokból pillanatok alatt válunk ráérős fesztiválozókká. Kiscsillagot kihagyjuk, helyette Pokolgépre megyünk, nem rossz, nem rossz, mondogatjuk, de szívünk Kalapács Józsi után zokog. Koncert előtt megismert győri burkoló barátunk a Tankcsapda első hangjaira elhagyta a Borsodi sátort, de mi csak a Gép elnémultakor csatlakoztunk a nagyszínpad előtti tömeghez. Tankcsapdáról nincs mit mondanom. Sokan szeretik azt, amit mostanában nyújtanak, de én nem tartozom közéjük.
A péntek reggelt a kínzó gondolat indította, hogy a reggeli otthon maradt. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a TESCOból beszerzett reggeli után arra az elhatározásra jutottunk, hogy visszamegyünk érte? Lehet, persze lehet, de csak addig, míg el nem árulom, hogy zsírjában sült kacsamáj maradt a hűtőmben és hagyományos módon, hetekig érlelt parasztsonka a pincémben. Naná, hogy nem bírtuk és visszamentünk értük! A két és fél órásra tervezett út négy felé nyúlt, köszönhető egy lezárásnak, ami jövet, menet útba esett és két – megbámulandó – balesetnek a hetesen. De a lekésett Török Ádámot csak az első falatokig bántuk, utána egyetlen pillanattal sem tovább! Tele pocakkal táncoltuk végig a Quimbyt, majd csodáltuk a klasszikusan hajazókat Ossianon, de a Magna Cum Laudetól már csak a pálinka jutott nekünk, a Kutya vacsorája megint az ebeké lett, Mantra Pornót pedig megint nem láttunk élőben, mert a pizsamánk sajnos korábban érkezett náluk.
A szombat (majd a vasárnap és a hétfő is) fejedelmi reggelivel indult, bérelt szobánkat betöltötte az elégedettség érzése. Mivel szombaton még voltak boltok cipő keresésre indultunk, de szembesülnünk kellett azzal, hogy Palotán hajnali délutén 1 óra után megáll az élet, minden bezár, a TESCO pedig csak papucsot tart. Hiányos sarokkal rohantunk Lord koncertre, hogy aztán a boros stand mellől énekeljük velük a Vándort, az egyetlen számot, aminek kívülről tudjuk a szövegét. Utánuk jött Demjén, a fesztivál pedig megtelt „öregekkel”, akik felszabadultan vonatoztak együtt a punkokkal, akik ezen a fesztiválon mindenütt ott voltak, még a metál sátorban is ők nyomultak az első sorokban (több zenekar hangot is adott döbbenetének). A szombat este fő programja a BL döntő volt, bár pár foci ellenes egyén azért ott maradt a nagyszínpad előtt, hogy táncoljon kicsit a 30Y-ra.
Az Inter győzelem után pedig várt még ránk a Magashegyi Underground a Malátabárban, mit mondjak, Bíborka élőben mesés!
A vasárnap Hoboval maga volt a csoda. Ott állt a színpadon az ember, aki 60 felett sem öreg, aki még mindig őszinte és hiteles, akinek nem célja a tömegek kiszolgálása, de aki talán pont ezért még mindig minden koncertjén elvarázsolja hallgatóságát. Máj, sonka, csülkös pacal, harcsapaprikás (+kapros túrós csusza) és tojásos nokedli után (várpalotai Két Bagoly fogadó, tessék betérni!) is sikerült neki csapatunkat transzba ringatnia, pedig a kezdés előtt két másodperccel még mindenre vágytunk, csak hangra, mocorgásra nem. De jött Hobo és bandája, aztán megszűnt minden létezni, csak a zene volt.
Kispál előtt még benéztünk Kalapácsra, Józsi miatt a szarvasokat ugyan lekéstük, de még így is több mint egy órán keresztül lehettünk részesei az egész nyáron át tartó búcsúzkodás első felvonásának.
A PAFEtól való búcsúzásként visszatértünk a Metál sátorban, ahol megdöbbenésünkre divatosan öltözött és frizurált tizenévesek (piros ing, lecsúszós farmer fehér övvel, Barsch Bence – remélem jól írtam – frizura szőkében) adták elő magukat metálban, öltözékük ellenére aránylag meggyőzően.
Aztán kiléptünk, de a hazafelé sétát elrontotta pár mentő, tűzoltó a 8as út mentén. Helyszíneltek. A hírek szerint utolsó éjjel meghalt egy fiú, aki az út mellett gyalogolt, a rossz oldalon. A Cseri parkerdő Várpalotán kívül van, de az út _mind_a_két_oldalán_ VAN kitaposott/nyírt ösvény a gyalogosoknak. SOHA NE GYALOGOLJ A MŰÚTON, se nappal, se éjjel!!!
Szomorúság ellen mesélhetnék még az apró koncert részletekről, a megismert győri burkolóról és a fiatal jogászról, akinek szülei megadták mindazt, ami az élethez szükséges, mondhatnék történetet a punkokról, beszámohatnék egyről, kinek Magna Cum Laude volt tetoválva a lábára – bizony! -, idézhetnék ezernyi apróságot, de ez a poszt már azok nélkül is elég hosszú.
Szeretem ezt a fesztivált. Szeretem, hogy egyszerű és mentes minden sallangtól, „Mint az igazi Diáksziget”, hallottam azoktól, akik a fesztiválokra való mászkálást nálam korábban kezdték.