Epreskert, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Szikra mozi (nekem örökre az marad), Millenáris, Öntödei Múzeum – az idei múzeumi éjszaka.
Egy éjszaka, amit soha nem tudok megunni. Megborzongat, hogy felszállva a földalattira a kocsi csupa karszalagos emberekkel van tele. Kék, sárga szalagok, múzeumból múzeumba tart mindenki, korra és nemre való tekintet nélkül.
Egy éjszaka, amikor az egész város ugyanazt csinálja, múzeumba megy.
Az Epreskertnek már a neve is vonzó, így a program, hogy vezetéssel sétáljunk benne kihagyhatatlannak tűnt. A kert nevét az eper fákról kapta, melyeket selyemhernyó eleségként telepítettek és használtak addig, míg a közeli selyemgyár meg nem szűnt. A területet csak utána foglalhatták el a képzőművészek, hogy ott tanuljanak, alkossanak. A kert gondnoka volt a séta vezetője, akinek minden mondatából áradt a büszkeség és a kert iránt érzett szeretet. És ha már epres, akkor a séta alatt fakultatív jelleggel a fák termését is megkóstoltunk.
Ha pedig már a kertjében jártunk, akkor a Szikra mozi felé menet útba ejtettük a Képzőművészeti Egyetem gyönyörű épületét is.
A Szikra moziban filmeket vetítettek (Szinház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak vizsgamunkáit), de mi a tető miatt mentünk, amit eltoltak. Ültünk a Szikra padlóján és fejünk felett egyszercsak feltűnt az ég. Ennek az épületnek működnie kellene!
Jártunk a Millenárison, néztünk rendhagyó fizika órát, én pedig megint megállapítottam, hogy nem a gyerekek fizika iránti lelkesedésével, érdeklődésével, hanem annak tanításával vannak bajok.
Esténk utolsó állomása volt az Öntödei Múzeum. Bevallom, én egész este oda készültem.
A Múzeumok éjszakáján kis múzeumba kell menni. Olyanba, ahova egyébként az embernek eszébe sem jutna benézni. Olyanba, melynek létezéséről nem is tudunk.
Mert az ilyen múzeumokban lehet megtalálni mindazt, amitől ez az éjszaka az ami.
Az Öntödei Múzeum a Bem József utcában áll, azon a helyen, ahol Ganz az első, vasúti kerekeket előállító öntödéje volt. Megnéztük az eszközöket, csodáltuk a kályhákat és épp a harangoknál álltunk, amikor egy úr megszólított minket, ajánlva magát, mint vezetőt. És nem csak ő tette ezt. Az ott lévő, dolgozó emberek mindegyike égett a vágytól, hogy elmondhassa a látogatóknak, hogy milyen csodálatos dolog öntő mesternek lenni. Mesélt, meséltek arról, hogy mennyi kreativitást, szellemi és fizikai erőfeszítést kívánt ez a munka.
Belegondolt már valaki, hogy hogyan lehet kiönteni egy 4 méter magas lovas szobrot? Természetesen egyben, nem darabolva, hiszen anno, mikor a legszebb ilyen szobrok készültek, a hegesztést még nem ismerték és nem használták. (érdeklődés esetén kommentben majd megosztom a titkot)
Éjfélkor következett a gyertyafényes kupoló túra a kemencék körül. (A kupoló kemencék anno kúpos tetejükről kapták a nevüket.) Lebegtek a fények az éjszakában és a felnőtt közönség boldogan sikított, mikor az egyik kemencéből egy manó került elő, aki aztán minden vállalkozót ünnepélyesen kupoló mesterré fogadott.
Távozás előtt vételeztünk még két adagot a titkos recept alapján készült, mesésen finom krampampuliból, megköszöntük a vendéglátást, a lelkesedést és a sok érdekes történetet, amivel gazdagabbak lettünk.
Kis múzeum, ezt a vonalat követjük jövőre is.