La Clique – csoda Pécsett 5*2 felvonásban

Szombaton kora hajnalban olvastam a cikket az Indexen, dél körül sikerült telefonálnom, hogy van-e még jegy és csodák csodája, az utolsó előadásra – kezdés 22 órakor – még volt. Így történt, hogy bár utálok vezetni, de egy előadás miatt levezettem Pécsre, majd haza, két autópálya közt pedig életem egyik legszórakoztatóbb előadását láttam a pécsi (f)EST Cafeban.

La Clique – két óra önfeledt szórakozás, ezt adták nekem.

Utálok vezetni, a gondolattól meg, hogy egyedül kell megtennem az utat, ráadásul visszafelé éjféli tök sötétben, kifejezetten borsódzott a hátam, de kiváncsiságom akkora volt, hogy még ez sem tartott vissza.

Felfokozott várakozásokkal érkeztem. Első meglepetésként a (f)EST Cafeban a Magic Mirror sátorra ismertem, aminek erősen megörültem.
Bekerülvén a sátorba láttam, hogy asztalt is lehetett volna foglalni, már ha tudtam volna, hogy van ilyen lehetőség. De asztal nélkül is tökéletes helyem lett, kb két méterre a porondtól, tökéletes rálátással.

A porond 2, maximum 3 személyes, azon és a sátor oldalában lévő kis színpadon folytak az események. A nézők közben fogyasztottak, pincér járt körbe, mászkálás nem volt, nem is lehetett, az élmény mindenkit a székéhez ragasztott.

A ceremónia mester, miután kedvesen megkért mindenkit a fénykép és egyéb felvételek mellőzésére kifejezte abbéli igényét, hogy ne fogjuk vissza magunkat, mint közönség. Hangos előadáshoz hangos közönség dukál, ha kiabálni, sikítani, tapsolni támad kedvünk, akkor tegyük nyugodtan. Tettük is. Volt spontán csodálkozás, önfeledt röhögés, ováció és tapsvihar, minden, ami az elragadtatottság kimutatására alkalmas.

Nehéz elmesélni a történteket, az élmény írásbeli visszaadásához én kevés vagyok. Hisz mi vicces van abban, hogy jön két pasi, akik óriás női bábokat mozgatnak? Egyszerre csak egyet, sőt az est folyamán a báb már csak egy arc, a testet az egyik pasi adja. Ők a Cabaret Decadanse és ha ők báboznak, akkor nem csak a figurát, hanem azok mozgatóit is érdemes figyelni!

Aztán besétált középre két úr, két igazi English Gents, hogy elképesztő erő- és egyensúly mutatványokat adjanak elő, miközben újságot olvasnak, pipáznak, vagy éppen feneket vakarnak. Az, hogy utolsó porcikájukig arisztokraták akkor sem kétséges, amikor (angol lobogós) alsónadrágra vetkőznek.

A felsorolásból nem maradhat ki  Carl-Einar Hackner sem – igen, ezt a nevet tessék megjegyezni! – aki a világon létező legkétbalkezesebb és legszórakoztatóbb bűvész. Vagy valami hasonló.
Alapfokú bűvész tanfolyama, a hogyan tüntessünk el egy banánt, feledhetetlen. A közel ülő nézőknek több is, mint feledhetetlen, mert a banán folt bizony nehezen mosható. Viszont immár mindenki, aki ott volt az előadásokon tudja, hogy a banán eltüntetésének első lépése az, hogy félbe hajtjuk, majd újra félbe hajtjuk. (Figyelem! Pontos hajtogatás szükséges, mert a későbbiekben ki kell hajtogatni a gyümölcsöt, majd vissza.)

No és ott volt Captain Frodo, akiről olvastam, hogy átbújik két teniszütőn, meg ráül egy babkonzerves dobozra (feje ekkor már beakadt a sátor tetejébe), de nem hittem, egészen addig, míg az orrom előtt nem szórta a konfettiket minden ügyetlennek tettetett pillanata után. Ez az a mutatvány, melynek legalább egy pontjánál mindenki eltakarta a szemét, bár az a pont, egyéni érzékenységtől függően, mindenkinél máskor jött el. Volt aki már az elejétől csak ujjai mögül kipillogva nézte a produkciót, míg én csak a könyék kiakasztásakor és a kar körbelengetésekor kaptam kezemet szemeim elé. Szerintem a sátorban senki nem hitte el, hogy amit látunk, az csak nekünk fáj. Captain Frodo eszmefuttatása, hogy mit meg nem tesz az ember a munkájáért, elgondolkodtató.

Ursula Martinez nyakig szürke kiskosztümben is zavarbaejtő jelenség, hát még akkor, mikor – teljesen – levetkőzik! Ahogy lekerülnek a ruhadarabok, úgy csökken azok helyek száma, ahova a nála lévő kis piros kendő elrejthető. Igen, a végén tényleg a vaginájából húzza elő, legalábbis velünk ezt akarja elhitetni. A kis piros kendő aztán a későbbiekben örök viccelődésre ad lehetőséget a többieknek.
Később a hölgy még feltűnt gitárral is, hogy aztán spanyol nyelvleckét tartson nekünk, elárulja, hogy a gitár pengetése és a csikló izgatása mennyire hasonló dolog, amivel aztán a végletekig zavarba hozta a körülötte helyet foglaló férfiakat. A végén pedig dalra fakadt arról, hogy az etnicitás divat, a közönség pedig együtt éljenzi vele a szexuális és az etnikai sokszínűséget. Igazán a Magic Mirror sátorba illő produkció!

Nem maradhat ki a sorból Jess Love sem, aki mazsorettnek öltözve, ugrókötelet lóbálva jelenik meg, hogy aztán olyan figurákat mutasson be, amelyeket egy kötéllel gubancolódás nélkül nem is lehet megcsinálni. Később karikákkal jön, aztán kifulladva felhajtja pár néző poharából a maradékot és elnézést kérő arccal somfordál ki egy nagyobb böffenés után. Zseniális komika!

A The Skating Willers a talán még két métert sem elérű átmérőjű porondon pörög,forog, életveszély amit művelnek. A pasinak közben arra is van energiája, hogy Elvis számot adjon elő, arról pedig, hogy tényleg annyira könnyű-e görkorcsolyán pörögni azt a nézőt kellett volna megkérdezni, akit karjukba kaptak és megforgattak. Persze csak az után, hogy összecsuklásából felsegítették és asztalához támogatták.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban David O’Merről kell írnom, a légtornász pasiról és arról, hogy milyen őrületesen szexi tud lenni egy vizes farmer. Ha valakinek lennének kétségei, akkor elárulom: nagyon szexi. A pillanat, amikor a férfi kiemelkedik a vízzel teli kádból, feledhetetlen. A nők az ő előadása alatt szerintem még lélegzetet sem vettek.

Természetesen a nézők a szám végére vizesek lettek, de a banán után ez már igazán nem számított.

Elnézést minden olvasótól, így utólag a hosszú bejegyzésért, de egyetlen előadót sem hagyhattam ki, hisz mindegyik egyedülálló jelenség a színpadon.

Öt alkalommal lépett fel a La Clique társulata Pécsett és remélem – hamarosan – újra visszajönnek hozzánk. Előadásuknak a Moulin Rouge például tökéletes helyszín lenne, de én egy sufniban is megnézném őket bármikor!