Este már azért nulladik napokon is megmozdul valami. Szépen kezdik bejárni az emberek a partfürdőt, kitapasztalni, hol nincs sor, hogy sört vegyenek, a zenekarok bejátsszák a színpadok elé meg a sátrakba a közönséget. Aztán meg szétszéled mindenki mindenfelé, és jönnek mások, folyamatos mozgás van. És ez, akárcsak a nemzetközi helyzet, ma már csak fokozódni fog.
A Vad Fruttik tavaly is a nulladik nap estéjén játszott a Pepsi színpadon, és tavaly is jó volt. Időközben csináltak egy új lemezt, Likó Marci a ráadás utolsó száma, a rádióból most már tényleg mindenkinek ismert ‘Lehetek én is’ előtt elmondta, hogy szeptemberben jelenik meg. Én egyébként tavaly óta nem láttam őket egyszer sem, szóval valamelyest meglepetésként ért, hogy Kerekes Gergő Telecastere mennyire szépen, nyersen, darabosan szól (tavaly is kezdett már, és az nagyon jó volt, de most talán még jobban), mennyire jól el tud indulni ez a zene, amivel két-három éve pont az volt a bajom, hogy nem indul el. Hát most elindul, különösen a két gitárra hangszerelt, szigorúan lefelé pengető középtempók, kikacsint néha a Queens of the Stone Age, meg a legutóbbi Arctic Monkeys is a hangzásból. Ugyan az éneklés Szécsi Pálos tiszta és artikulált iskolája még mindig nem az én világom, Likó Marciról tudjuk, hogy igazából egy rajzfilmfigura, és teljesen jó frontember; és kurvára tetszik az nekem a Vad Fruttikban, ahogy a régi számokat (a ‘Nekem senkim sincsen’-től kezdve és tovább) átformálták és lelazították és összekarcolgatták a Telecasterrel meg a búgós basszusokkal. Kíváncsi is leszek az új lemezre.
Próbáltunk egyébként idén is meginni egy sört Marciékkal, de mivel nem engedtek be a Pepsi mögé, inkább továbbmentünk és telefonáltunk (kicsit ijesztő, valaki egyszer azt mondta, az újságíró az, aki telefonál). A Party Aréna előtt kötöttünk ki punkosan melléhányt asztalnál, épp a Brains kezdett, de főleg a kiszűrődő basszusokra és a pódiumot még kint is rázó lábdobra-bítre emlékszem belőlük. Szakértő viszonyulást innentől kizárólag a hangulatnak, a sörnek és a zenéről alkotott ideologikus vélemények ütköztetésének szenteltük, olyannyira, hogy arrébb is kellett mennünk: talán még mindig a nulladik napi szellősséget jelzi, hogy hely mindenfelé bőven akadt, és azért koncertre is tudott menni az ember, ha olyanja volt: a Pepsin a Russkaja, a nagyszínpadon meg Parov Stellar, mi egyiket sem néztük meg (mindkettőt annyit lehet látni Magyarországon, hogy gyakorlatilag már a magyar zenei élethez tartoznak). Ráadásul összefutottunk a tavaszi Zipkomm Exporton megismert angol dalszerző-producer-punk barátunkkal, Steve Swindellivel, akivel rövidesen már olyan egyetemi kurzuscímeket találtunk ki, mint a ‘Decomposition of the Pop Song from ‘Please Please Me’ to ‘Paparazzi”, aki felvenne egy ilyen kurzust, az kommentben jelentkezzen. Steve egyébként ma is ott lesz (sőt, aztán is), az Atomtorta Unplugged-on pl. biztosan el lehet kapni.
A nulladik nap tökéletesen a SZIN formája szerint alakult, kivéve talán, hogy nem tűzött a Nap, mintha muszáj lenne. Ezt a hibát mára kiküszöbölték, ma már a dögmeleg is ott lesz a fesztivál szokásos kellékei között; de ne menjünk el amellett, hogy milyen szép, kúl, laza dinamikát építettek erre a tegnapi nulladik napra. Délután hűvös, nagyszínpadon népzene, estére egyre több koncert, egyre több ember, de mégis kellemes, szellős, indulás előtti. Ahol tök nyugodtan tudsz éjjel sajtos lángost enni, nem vársz rá 10 percet, és nem egy igazából fél órája sütöttet adnak. Nekem a SZIN olyan, mint Johnny Rottennek a Country Life Butter, azért jövök, mert szerintem jó.