Az Anima Sound System egykori énekesnője évek óta a saját útját járja; Rémember- és Puzzle-tagokból toborzott zenekara, a Nemjuci szombaton a Szegedi Ifjúsági Napok nagyszínpadán lépett fel, mi pedig ismét értetlenkedtünk egy sort, hogy miért nincs még több dögös rockbandánk női énekessel, ha egyszer ennyire egyértelműen jó a produkció. Interjúnkból többek közt az is kiderül, hogy egy katolikus pap is szeretheti a Black Sabbathot.
A nyolcvanas évek karizmatikus énekesnőinek eltűnése után volt egy időszak, amikor gyakorlatilag hiánycikknek számított a valamirevaló női frontember. Az évezred vége felé aztán jött az Anima és az Amorf Ördögök, a következő évek pedig szép csendben újradefiniálták a nők szerepét az itthoni zenében. Mára szerencsére ott tartunk, hogy nincs miről beszélni, Péterfy Bori az egyik legnagyobb sztár, szépen jönnek felfelé a többiek is – például az Anna and the Barbies -, ráadásul mindkét formáció egyértelműen a saját jogán vált népszerűvé, ahogy a cím nélküli bemutatkozó lemezét tavaly megjelentető Nemjuci is. A zenekar énekesnőjével a koncert előtt ültünk le beszélgetni a borús szegedi ég alatt.
A Nemjuci 2008-as alakulása óta villámkarriert futott be, gyakorlatilag két év alatt jutottatok el a nagyszínpadokig, nem is olyan régen pedig a Subways előzenekaraként léptetek fel az A38-on. Mennyit számított, hogy mindannyian ismert formációkban zenéltetek korábban?
Nyilván sokat segített, hogy nem a teljesen ismeretlen zenekarok szintjéről indultunk; engem ugye ismertek az Animából, a fiúkat a Rémemberből, éppen ezért kezdetben kíváncsiságból jöttek el az emberek a koncertjeinkre. Szerencsére egyre több új rajongó csatlakozikhozzánk.
El lehet-e tekinteni a média szerepétől, ha egy hazai zenekar sikerességét akarjuk lemérni?
Szerintem nem, a médiának óriási szerepe van itthon. Az, hogy egy előadó hol húzza meg a határt, mi az, amit hajlandó bevállalni a siker érdekében, szuverén döntés. A hitelesség mindenesetre nagyon fontos, egy zenekari produkción látszik, ha tényleg azt csinálják, amit szeretnek: ha nincsenek kompromisszumok, ha szabadon áramolhat az energia. Azt hiszem, a koncertjeinkből sugárzik, mennyire boldogok vagyunk, hogy így és együtt zenélhetünk, ésörülünk mindenkinek, aki eljön megnézni minket. Engem korábban sokat kritizáltak, mert az Animában betöltött szerepemhez képest egészen mást csinálok, pedig a rockzene iránti szeretetem sokkal korábbról eredeztethető – tök jól érzem magam a Nemjucival a színpadon, remélem, ez kívülről is érezhető.
Mondhatjuk tehát, hogy az ún. „hitelesség” egy előadó imidzsének és valódi preferenciáinak minél tökéletesebb összhangja?
Az imidzs egyrészt a zenekar energiáinak és zenei jellegzetességeinek egésze, plusz az adalékok, például hogy helyesek-e a fiúk a bandában, látványos-e a produkció, satöbbi. Ha én mondjuk ötven százalékkal kevesebbet mozognék a színpadon, biztos vagyok benne, hogy ötven százalékkal kevesebben lennének a koncertjeinken. Talán nem is a hitelesség, hanem az őszinteség a legjobb szó – a mi produkciónk őszinte. Már nagyon hiányzott, hogy egy igazi rockbanda álljon mögöttem, torzítson a gitár, legyenek dögösebbek az alapok, épüljenek jó riffekre a számok. Most éppen ez van, de ki tudja, milyen szél fújja meg az embert később…
Rockzenén nőttél fel?
Apám révén a hatvanas-hetvenes évek brit zenéi fogtak meg először, a Stones, a Zeppelin…
…és a Sabbath?
Őket otthon nem igazán hallgattam, a katolikus papunkkal viszont igen, ő nagy Black Sabbath- és Deep Purple-rajongó volt, nála állandóan ilyenek szóltak. Csomót időztem nála, mutogattuk egymásnak a számokat két Miatyánk között – tök vicces. Később jött a grunge és a britpop, gyakorlatilag lefutottam a kötelező köröket, aztán képbe került a Daft Punk, az elektronika és a hiphop.
– És az aktuális előadók? Mondjuk, ha mondanod kéne öt mai lemezt…
Hú, az ilyesmit utálom, mert két perccel később biztos mást mondanék, ti viszont leírjátok épp most ezt (nevet). Mostanában sokat koncertezem, telített vagyok, zúg a fülem, a Budapest Bárral például tegnap is felléptünk, úgyhogy most kevés zenét hallgatok, inkább csak azt, ami a Tiloson szól éppen, esetleg a párom mutat valami újat. Az biztos, hogy Jack White összes produkcióját imádom, irigylem a tehetségéért a kreativitásáért – vele biztos nagyon jó lehet együtt zenélni. De mindenevő vagyok, egyszer a funk kapcsol ki, máskor az indiai vagy az arab zene.Ha pedig táncolnék, vagy borultabb dolgokra vágyom, akkor az Antipop Consortium – sokat emlegetem őket, mert imádom, amit csinálnak –, dea dubstep is jöhet. Kevés zenére mozdulok meg, de ezek elég masszívak ahhoz, hogy kimozdítsanak.
És a magyarok közül?
Tudom, hogy rossz vagyok, de nem nagyon hallgatok itthoni zenét, inkább koncertekre járok. Szalóky Ági gyereklemezére, a Gingallóra viszont régóta vadászom – ő egyébként is nagyon jó barátnőm. A fiúkkal a turnébuszban persze magyarokat is hallgatunk, Turbót, IHM-et, Akkezdet Phiait, ilyesmit.
Úgy veszem észre, sok hazai előadónak problémát jelent ez a kérdés, mintha nem igazán hallgatnák egymás lemezeit – nem véletlen, hogy kívülről sokszor belterjesnek tűnik a magyar mainstream, amit sokan a piac telítettségével magyaráznak.
Ez egy nagyon fura dolog, a mai napig nem látom át igazán a rendszert, nem tudom, mi alapján működik. Ezért is tartom magam egy kicsit kívülállónak, mert – bár sokakkal jóban vagyok -, szeretek a saját fejem után menni, ami vagy bejön, vagy nem. Azt viszont tudom, hogy amit választottam magamnak, azt szerelemből csinálom, ez pedig remélem, látszik is. Fogalmam sincs például, meddig jut el a Nemjuci…
…meddig akar?
Nézd, az itthoni körülmények között ezzel az angol nyelvű rockzenével elég jól állunk; így kezdte például a Heaven Street Seven is. Én úgy vagyok vele, hogy amíg nincsenek jó magyar szövegeim, minek erőlködjek. Ha ilyesmivel próbálkoznék, úgyis marketing-szagú lenne az egész.
Poniklo Imre azt mondta a tavalyi SZIN-es interjúnkban, hogy a magyar zenekarok külföldi sikertelensége csupán nézőpont kérdése, hiszen itthonról nehezebb megítélni, meddig jutottak. Te két olyan zenekar tagjaiból választottad a zenészeidet (Rémember, Puzzle), akik úgy döntöttek, szerencsét próbálnak Angliában. Mi tehát a kinti elismertség fokmérője?
Nem tudom pontosan a receptet, de a fiúk elbeszéléseiből úgy veszem ki,ahhoz, hogy külföldön akár a legkisebb részsikert is elérd, olyan produkcióval kell előállnod, ami valamelyest hiánycikknek számít. Ha mondjuk énekesnős rockbandákból lenne kevés, biztos nem dobnának ki minket mindenhonnan – nem feltétlenül azért, mert annyira jók vagyunk, hanem mert erre van szükség. Elsősorban látniuk kell a belénk fektetett pénzük megtérülésének lehetőségét. Persze ehhez új életet kéne kezdeni, kiköltözni, hordani a ruhákat, amiket ránk adnak, hagyni, hogy irányítsanak minket. Harminchárom évesen én ezt már biztos nem kezdem el, de régebben természetesen nekem is megfordult a fejemben, milyen jó lenne világsztárnak lenni; a Muse szigetes fellépése közben arra gondoltam, összepisilném magam, ha egyszer felkérnének, hogy énekeljek egy számukban, pedig nem is a kedvenceim.Van, hogy úgy érzem, mások már mindent megírtak, amit szerettem volna, úgyhogy mehetek mosogatni a szegedi Halászcsárdába (nevet).
Szóval nincs új a nap alatt?
Mindig rájövök, hogy igenis van!Mivel a világon nincs két egyforma ember,egy négytagú zenekar esetében négy teljesen különböző energia adódik össze. Egy produkció akkor tud egyedi lenni, ha ezekből az energiákból valami új születik. Velem kapcsolatban például mindig felmerül Juliette Lewis neve, ami annyiban stimmel, hogy biztos ő is ugrott már kettőt jobbra, kettőt balra, ahogy én is, illetve hosszú a haja, néha őrjöng és rockot énekel. De ő nem az apám és anyám lánya – az én vagyok.
Itt újra előkerül az őszinteség kérdése. Juliette Lewis eredetileg színésznő, ahogy például Péterfy Bori is. Az ő színpadi viselkedésük csak szerep?
Nem hinném. Annyit tudok, hogy Juliette Lewis frontemberként tökéletes, egymaga elviszi a hátán az egész produkciót – a zenéje ennek ellenére sosem tetszett különösebben, nem jók a dalok. Bori elsősorban színésznő, ugyanakkor jelenség is; túl keveset láttam élőben és túl jóban vagyok vele ahhoz, hogy megítéljem, mint frontembert. Az biztos, hogy nem véletlenül szeretik, van egy „Boris” kisugárzása, ami csak rá jellemző. Az egész világon nincs több Bori, ahogy nincs több Frenk vagy Lovasi sem.
És Németh Juci?
Azt hiszem, Svédországban láttak párat (nevet).
Ha már a különböző energiáknál tartunk: a bemutatkozó lemezetek producere Temesvári Balázs (TBali) volt, róla többször elmondtátok, milyen sokat köszönhettek neki. Magyarországon egy producer szerepével kapcsolatban rengeteg a tévhit, néha úgy tűnik, ők maguk sem tudják, pontosan mi a feladatuk. Lehetséges, hogy idővel kialakul itthon is egy olyan szakmai közeg, ami lehetővé teszi a John Leckie-, Rick Rubin-, Nigel Godrich-típusú szakemberek működését?
Nehéz kérdés. Az elektronikus szcénában például más a helyzet, hiszen majd’ minden dj egyszerre producer is – talán nehezebb összerakni egy sokemberes produkciót, mint egy dj lemezét, bár ebben nem vagyok biztos.TBali nagyon jó barátunk, a kezdettől fogva ötödik tagként kezeltük, ezért is lett ő a lemez producere – egyébként ez volt az első ilyen jellegű munkája. Egy jó producernek nyitott szemmel kell járnia,nem szabad elvesznie a részletekben, egységében kell átlátnia egy produkciót. Erre nagyon kevesen képesek, hiszen itthon nem lehetsz csak producer, mert éhen halnál – el kell kezdened zenélni, ez pedig egy idő után eleve beszűkíti a gondolkodásodat. Ugyanakkor tudnod kell azt is, hogy egy szám mitől megy előre, és ez sokszor pont a részletekben rejlik. Nyugaton sokkal koncentráltabbak a feladatok, nagyobb a piac, több a tapasztalat. Tudsz csak producer lenni. Kis túlzással jelenleg csak a Vaterán találsz jó szakembert, inkább szájról szájra terjednek a hírek: kivel jó dolgozni, ki szimpatikusabb. Nem tartom kizártnak, hogy egyszer én is kipróbálom, mert érzem magamban az ambíciót. TBalival mindenesetre szeretnénk még együtt dolgozni, de meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok, mert egy új ember új elképzeléseket hozhat – mi is ugyanolyan kíváncsiak vagyunk az új lemezre, mint bárki más.