Szerda este 7- kor már hosszú sor kígyózott a West Balkán előtt, beengedésre várva. Sosem fogom megérteni, hogy miért nem lehet korábban nyitni a kapukat, hogy ne hosszas álldogálás után, ne nyomakodással lehessen csak bejutni.
DVD-t befelé felvettük, kivártuk a sorunkat az egy pecsételős embernél, felmásztunk az ezer lépcsőn a ruhatárig, majd vissza nagy terembe. Beléptünk és egyszerre suhant át a gondolat fejünkön, affrancba!
Nem arról volt szó, hogy a WB-ben állós film nézés lesz? A teremben a színpadon zenekar helyett vászon, előtte székek szorosan egymás mellett, mind tele. X db szék, másfél x ember, ki volt ez találva! Az élelmesek asztalokat zsákmányolnak, amit aztán a személyzet visszaszerez, pedig azok tetejéről volt igazán király a vászonra való rálátás.
Heten vagyunk, két széket szerzünk, helyfoglalás életkor szerint, én ülök. Mellettünk, mögöttünk gyűlik a tömeg.
Fél 9 körül Líviusz tűnik fel a színpadon, mondanivalójának lényeges része, hogy kéri a hátsó 4 sor megértését, akik alól a WB munkatársai épp felszedik a székeket, hivatkozással a tűzoltókra. Mi oldalunkon egy srác küzd a tömeggel, a felállítással nincs baj, de szedett már valaki széket tömegben? Fogadások születtek, hogy sikerül-e begyűjtötteket valamiképp kiügyeskedni az ember masszából.
Már álltunk fel, mikor a mellettem lévő szék eltávolítása előtt a fiú feladta. Ekkor jutott volna el a nem egymásba rakható székek sorához, vagyis egyenként vihette volna mindegyiket át a tömegen. Feladta, távozott, mi meg ültünk tovább a fenekünkön.
A film előtt még megismerhettük az alkotókat, volt rövid beszélgetés a zenekarral, majd indult a film. A végétől az elejéig.
Ezek a számok még filmen, filmről is működnek. Repítenek, szomorítanak. Szinte minden szám után odasúgtam szomszédomnak: Na ez nagyon fog hiányozni!
Gyászmunka – igen, ez a film volt a vége. Az elfogadás, a beletörődés és az elengedés. Vagy legalábbis az elengedés kezdete. Nem lesz teljes a decemberem Pecsa koncert nélkül, hogy a következő nyáron előttem álló fesztiválokról már ne is beszéljek. Nem igazán tudom elképzelni, hogy lehet nyár szarvasok nélkül.
A stáblista alatt Lovasi ígéretén tanakodom, 30 év és lesz koncert megint. Ha ők még színpadra tudnak majd állni, akkor én ott leszek, legfeljebb majd azt is ülősben nyomom.
Bónuszként a film után Lovasi Dióssy kíséretével előadja hattyúdalát, fogadja az ovációt, majd lelép a színpadról.
A 11-re ígért dedikálást nem vártuk meg. Nem volt kedvem aláírt DVD-hez, nem volt kedvem tovább búcsúzni tőlük, csak ki akartam jutni a friss levegőre. Ha akkor szembe jön velem a jó tündér, akkor csak meleg nyári estét és Kispál koncertet kívántam volna. Csak még egyszer!