Hibátlan búcsú, ez volt szombaton este az Arénában. Egy tökéletes, maga után semmiféle hiányérzetet nem hagyó produkció, ami meglepetésektől mentesen, lazán és természetesen hozta azt amit vártunk, az elmúlt 33 év legnagyobb slágereit. A Bohóc és a Király még egyszer, utoljára közösen álltak színpadra, hogy udvartartásukkal méltó búcsút vegyenek az alattvalóktól.
Az igazat megvallva csodálkoztam, mikor hallottam, hogy teltházas az Aréna, olyannyira, hogy előtte való nap még ráadás koncert is lesz. Csodálkoztam és kis meleget is éreztem a szívem körül. Mégis van még zene, amiért megmozdul a közép- és idősebb korosztály!
A küzdőtéren az átlagéletkor bőven 40 felett, senki nincs veszélyben, ez a közönség már rég nem ugrál – bár az első sorok azért kitettek magukért -, pogózni meg talán sosem pogózott, nem teszi most sem. A többség kezében sörrel szolidan bólogat az ütemre, énekli – teljes átéléssel – a dalokat, tánc közben én meg azon tanakodom, hogy vajon javult-e Hobo énekhangja az évek alatt, vagy csak én lettem teljesen és tökéletesen elfogult irányába? Aztán eszembe jut, hogy nekem mindig is tetszett a hangja, de a töprengésben tovább nem jutottam, mert jött Tátrai gitárja és megszűnt körülöttem a világ, nem volt más csak a szólamok és én.
A HBB számok nekem csak Tátraival működnek igazán. Ezekhez a számokhoz elengedhetetlen az az érzés, amit csak ő képes kihozni gitárjából. Ezen a koncerten pedig szinte minden számban volt Tátrainak egy-egy része, mikor kedvére szárnyalhatott. Nem szoktam bírni a vég nélküli szólókat, de az erre-arra olvasható morgásokkal ellentétben, ezeket a szólókat én bizony kifejezetten élveztem.
Aztán jött Bill és a kép teljessé vált.
Jó egy éve, hogy felhagytam Bill koncertjein a megjelenéssel, mivel szórakozás helyett inkább szánakozás töltött el mindig, azt meg méltatlannak éreztem hozzá.
De ez a szombat este más volt. Jött Bill, nyakában a Fradi törölköző, énekelt – tisztábban, érthetőbben, mint az utóbbi időkben szokott – és én valami olyan komoly megilletődöttséget láttam az arcán, amit talán soha.
A koncert utolsó szakaszában ültek egymás mellett Hoboval a színpadon, fogták egymás kezét, újra együtt volt a Király és igazmondó, meg nem alkuvó Bohóca. A Bohóc, aki sosem volt senkinek az alattvalója.
A 3 órás koncertbe egy rövid ünnepség is belefért, Hobo tortát kapott, a közönség boldog születésnapot nótájához pedig Póka – a Weiner Leó díjas zenepedagógus – adta a kezdőhangot. Hobo ma 66 éves. Boldog születésnapot!
33 éven keresztül működött a Hobo Blues Band. Csak a banda megy, a zene marad – mondta Hobo a koncerten. Hát tessék őket továbbra is hallgatni!