A Roxette az egyik ok, amiért az ember mégsem irtaná ki teljesen a 80-as éveket és mondaná be a Tilos Rádióban. Talán úgy tűnhet, ez a ‘annyira rossz, hogy már jó’ kategória, de egyáltalán nem: egyrészt ennél sokkal rosszabb is van, másrészt ez magában is nagyon is jó kis popzene, ami nem is akart több lenni sosem. Most, hogy Marie felépült az agydaganatból, új lemez és világ körüli turné van, ennek kapcsán lesznek jún. 1-én aSportarénában. Menjünk és adjunk nekik pénzt.
Épp tavaly nyáron, a SZIN-en gondolkodtunk rajta, hogy ha már Szegedre szeretik a 80-as, 90-es évek popzenéjét hozni, a Roxette lenne a lehető legjobb választás, ott nyomulnánk az első sorban. Aztán kiderült, hogy szegény Marie agydaganata miatt nem nagyon mennek sehová; nem sokkal később viszont kiderült, hogy nem csak hogy elmúlt, mint a gyíkká változtatás (mindenképp gratulálunk és további jó egészséget kívánunk), de új lemezt is csinálnak, ráadásul a teljes értékű turné keretében a pesti Sportarénában is fellépnek 2011. jún. 1-én. Ettől én még mindig megnézném őket a SZIN nagyszínpadán, szerintem hangulatosabb lenne.
A Roxette-nek nem csak és kizárólag nosztalgia-értéke van, bár nyilván senki nem kerülheti el, hogy a ‘Look’ meg a ‘Listen to Your Heart’ hallatán lélekben visszatérjen egy kicsit a 80-as évekbe. De azért valljuk be, Svédországnak nem a Roxette-ért kellene hivatalosan is bocsánatot kérnie. Az első néhány lemez után ugyanis minden kezdeti ügyetlenség eltűnt lassan ebből, és a ‘Fading Like a Flower’ vagy a ‘How Do You Do’, vagy a ‘Sleeping in My Car’ már olyan dalok, amiket ma is boldogan vállalhat bármelyik popdal-szerző (a legtöbben a fél karjukat odaadnák, ha tudnának ilyeneket írni). Mindebből következik, hogy a Roxette-et teljesen érdemes lesz megnézni, mert a popzene ugyan nem váltja és menti meg a világot, de azért jól érzi tőle magát az ember, és ha mindenki jól érzi magát, az azért egy kicsit megmentés. Pl. mikor a ‘Sleeping in My Car’-t meghallom, én sokszor úgy érzem, hogy meg vagyok mentve.