A harmadik nap kishíjján érdektelenségbe fulladt, de aztán két koncert és egy kis tánc gondoskodott róla, hogy mégse legyen így.
Késő délután, szinte már este volt, mire egyáltalán elindultunk a kiserdő felé, de a napi koncertek egyike sem vonzott minket annyira, hogy korábban összekaparjuk magunkat.
Magashegyivel kezdtünk az MR2-n, a sátor, ami nem kicsi, jó félig telt, de a koncert és a hangulat hatalmasra sikeredett. Teljes joggal kívánta a közönség az együttest a Nagyszínpadra. Mindig eszembe jut, hogy amennyire nem bírtam Bíborkát a TV-ben, annyira kedvelem a színpadon. Egészen egyedi jelenség, szorult bele nem kevés díva hajlam, de mindez mit sem érne, ha nem lenne kimagaslóan jó hangja.
Az esti fő program a 30Y volt, akinek a zenéje évek óta hagy tökéletesen hidegen.
Fröccsökkel, beszélgetéssel és lődörgéssel – ami nem olyan egyszerű a PAFE területén, de erről majd később – múlattuk az időt 23 óráig, mikortól bő egy órán keresztül roptuk az Ocho Macho zenéjére. Nekem ez volt életem első Ocho Machoja, nekik ez volt életük első fesztiválja. Nem is csoda, hogy az énekes szeme gyanúsan csillogott a feléjük áradó rajongás hatására. Alaposan megtáncoltattak mindenkit, azt is aki direkt rájuk kíváncsian jött a sátorba és azt is aki véletlenül tévedt oda.
Első fesztiváljuk volt, de egészen biztosan nem az utolsó. Azzal a zenével, amit ők játszanak lesz még pár jó hangulatú fesztiváli éjszakájuk.
A Belgát öregesen, ülve hallgattuk, annál többet nem is ért. Megpróbálkoztunk még Zagarral, de hamar feladtuk és átmentünk táncolni a Jager sátorban, ahol a hatalmas tömeg ellenére 4-ig bírtuk. A tánc mindig jó ötlet a fesztiváli éjszakában, még akkor is, ha félpercenként löki arrébb az embert valami tomboló őrült, percenként öntik le sörrel és pillanatonként figyelnie kell arra, hogy az agyatlan cigizők csikkjei ne az ő karjában, hátában, szemében landoljanak.
Most pedig térjünk vissza a lődőrgésre a fesztivál területén. A PAFE minimál fesztivál, nem vár sokat az ember, sőt a hangulathoz kifejezetten hozzátartozik a retro Sziget feeling. Annak, aki boka- és egyéb sérülés nélkül akarja megúszni a Pünkösdöt nem árt a lába elé nézni. De az, hogy az egyik főútvonalon – kettő van összesen – átmenő kábelköteget a második napon délután, mikor már erősen gyűlik a tömeg, kezdik becsákányozni a földbe, na az azért túlzás. A naív fesztiválozó efelett még jóindulatúan elsiklott, na jó – gondolta -, legalább észrevették hányan estek hasra a kábelekben és most eltüntetik őket. Gödröt ásnak, kábelt bele, földet, köveket vissza rá. Na meg ahogyan azt Pistike elképzeli! Mert szó nem volt arról, hogy befednék a gödröt. Kiásták, beletették a kábeleket, középtájt dobáltak rá pár lécet – egyikből hatalmas szög állt kifelé, talpbarát módon – és ennyi. Elbotlani a kábelekben már senki nem fog, az tény és még az árokugrást is gyakorolhatja mindenki.
Persze tavalyhoz képest fejlődés is volt, méghozzá a sziget területén kívül. A „parkoló” a szokásos, a hátsó részén pár kifeszített szalaggal lett csak több, meg a kósza hírekkel, hogy fizetni kell érte. Én mindenesetre ingyen álltam be, majd pár nap múlva ki, tőlem senki nem kért egy fityinget sem azért, hogy a felismerhetetlenségig poros lett az autóm. De visszatérve a fejlesztésre, a parkoló után, a város felé vezető út első méterei ki lettek világítva. Még 5 év és a lámpák talán a város széléig is elérnek, hogy a sötétben hazabotorkáló is észrevegye az A4-es lapon kitett táblát, mellyel a belváros felé menő biztonságos útvonalat próbálták jelezni a szervezők.