Egy nap a Világvelején

Decibelek és tágra zárt szemek.

Azok, akik ott voltak a II. Világveleje nyár első napján és meghallgatták Jenőéket, majd utána átmentek a tószínpadra, tudják miről beszélek. Akik nem voltak ott, vagy lemaradtak erről, arról, azoknak elmesélem.

Így kezdődött volna a bejegyzés, ha megírom azt közvetlenül a koncertek után. De nem volt kedvem hozzá.

Nem azért nem volt kedvem, mert érkezésünkkor a Balaton játszott és csendes, állóvíz hangulat uralkodott. A közönség nem túl nagy létszámban, békésen ácsorgott a színpad előtt, és ha hiszek az első benyomásoknak, akkor komoly fogadásokat kötöttem volna arra, hogy kissé álmos, lassú folyású este elé nézünk.

Nem azért nem volt kedvem, mert a közönség átlagéletkora 40+ volt, ez egyáltalán nem lepett meg, mivel az este fő attrakciója az Európa Kiadó volt.

Nem azért nem volt kedvem, mintha nem lett volna fergeteges az EK koncert. Sőt, nagyon is jó volt, bizonyíthatja ezt minden veszettel pogózó családapa. Az Európa Kiadó megint azt és úgy játszotta amit és ahogy ők akartak, nem hajlottak meg senki előtt.
Nem azért nem volt kedvem, mert kevesek lettek volna a decibelek, amiket Jenő, egyébként, teljesen jogosan követelt vissza. Tényleg nem elég nagy az Orczy-kert sem, nincsenek elég távol a lakóházak ahhoz, hogy ne lehetne külön ellenőr nélkül zenélni két este? Én egy kis faluban lakom és második napja dübörög a fülembe hol a tuctuc, hol a sramli. De évente párszor, nyáron kibírom és a falu összes lakója kibírja. De nem ezért nem volt kedvem írni.

Aki ott volt azon a pénteken és az Európa Kiadó után átsétált a tószínpadra az már sejti, miért nem volt kedvem írni.
Bérczesi Robira mentünk, Én meg az Ének produkcióra.
Nem volt kedvem írni, mert ilyen szomorú koncerten még soha, de soha nem voltam.

Kis színpad, előtte tömeg – a színpad méretéhez méreten -, de a pódium és az első sor közt valami miatt ott a két méter távolság. A dalok már szóltak, Robi a színpadon állt és énekelt. Állt, énekelt, de, hogy Robi csinálta-e mindezt, az kétséges. Dolgoztak a szerek, a közönség meg csak ringott és énekelt, nem akarva tudomást venni arról amit lát. A lelkes lány meg annak a pasinak esett neki, aki odament Robihoz és megpróbálta levinni a színpadról. Persze nem sikerült, a nép örült, hogy kapja a cirkuszt, mást nem számít. Ki kíváncsi arra, hogy áll a színpadon egy ember, aki boldogtalan, akinek fáj az élet, aki épp szétesik? Tényleg nem látjátok, hogy ez nem Hiperkarma? – kérdezte a pasi. Gondolkodj! Tényleg ezt akarod csinálni? Mire Robi csak annyit mondott, hogy neki arra – a gondolkodásra – nincs ideje. Nincs annyi időm.
Mi pedig el fogjuk veszíteni őt és a zenéjét.
Hát ezért nem volt kedvem megírni ezt a beszámolót.

Képek, szemek, FB.