Mint már több ízben is beszámoltunk róla, a pécsi 30Y zenekar gondolt egy merészet, és új dalok rögzítése helyett Szentimntálé programjának dalait rögzítette, átadva azokat a szélesebb közönségnek. Ezeket a számokat eddig ugyanis csak évente párszor, különleges helyszíneken (MüPa, Ördögkatlan, Művészetek Völgye) hallhatta a közönség. Most viszont teljesen profi körülmények között lettek felvéve, így bárki elmerülhet a zenekar által teremtett édes-bús (inkább utóbbi), bensőséges hangulatban akár reggel a metrón zötykölődve, akár a dugóban vesztegelve, akár a vasárnapi ebéd elkészítése közben. És ez jó. A kérdés már csak az, jó-e maga a lemez? Hajtás után gondolatokat fogalmazok meg az egész Szentimentálé jelenségről, véletlenül sem lemezkritikát.
Tavaly volt szerencsém elvetődni a 30Y Szentimentálé koncertjére a MüPába, és mint ahogy beszámolómban is olvashattátok, igen mély benyomást gyakorolt rám. Én mindig is szerettem Beck Zoliék dalait, és hosszú ideig igyekeztem megérteni, miért is divat bizonyos körökben konstans köpködni a zenekarra, meg egy legyintéssel le „bölcsészalterszarozni” munkásságukat. Megérteni nem sikerült, csupán ötleteim voltak, megoldásom soha. Talán ezek az emberek nem értik a szövegeket, és ugyebár aki nem érti, gyűlöli. Vagy talán az a probléma, hogy ezek a dalok nem feltétlenül a kúrásról, a hajnalig bulizásról és nem Hawaii-dizsi-napfény szentháromságról szólnak. Nos ez igaz, vannak sorok, amely hallatán az ember bizony elszomorodik, mit ad Isten, a saját életére vonatkoztatva a szövegeket, akár még egy könnycseppet is elmorzsol, ha éppen olyan pillanatban talál rá a dal. Ezt van, aki elviseli, sőt úgy érzi, néha ilyen is kell, más viszont inkább megijedve a saját árnyékától, inkább azonnal átvált a Metallicára vagy a David Guettára. Ez egyáltalán nem bűn, csak továbbra sem értem, hogy ettől miért érzik még sokan kötelességüknek, hogy szidják a 30Y-t. De valószínűleg nem is fogom. Mindegy is, nem korteskedni kell most nekem a zenekar mellett, inkább új albumát bemutatni.
Ugyanis a Fesztblognál továbbra is fenntartjuk alapelvünket, mely szerint amíg nem alapítottunk zenekart, nem írtunk legalább egy lemeznyi saját számot és nem zenéltünk legalább 42, még aznapos részeg számára délután 1-kor egy vidéki fesztivál eldugott sörsátrában, addig nem fogunk lemezeket kritizálni. Inkább csak szubjektív véleményünket leírva, igyekszünk párbeszédet generálni Veletek, arról, kinek mi jutott eszébe az adott albumot hallgatva. (Facebook falunkon futó „3 szavas lemezkritika”rovatunk kivétel, ott is inkább csak az ehhez hasonló hosszú posztokat sűrítjük három szóba.)
Tehát mi jut az ember eszébe a Szentimentálé albumot hallgatva?
Először is az, hogy nagyon kár lett volna, ha ezek a dalok nem maradnak meg az utókornak egy egységes lemez formájába. Ha (büszke „társproducerként”) nem rakhatnám fel a polcomra, hogy aztán jobb vagy éppen rosszabb napjaimon leemeljem. Ha pár dal csak nagyon zajos, demo-felvétel formájában lenne a birtokunkban. Ugyanis ezen dalok nagy része már „házibarkács” jelleggel fent voltak a 30Y honlapján, ahonnan bárki letölthette. Ezek általában egyszálgitáros előadások voltak, megmondom őszintén, voltak olyan tételek, amelyeknek akár még jobban is állt ez a minimalista hangszerelés. (Például Egypár, Cipeld helyettem).
Most viszont itt vannak ezek a dalok, szám szerint 28. Ezek közül 15 valóban a Szentimentálé program „alapító” tagja, míg 8 szám már megjelent valamelyik albumon, a zúzós koncertek állandó szereplője volt. A maradék 5 dalban Beck Zoliék általuk kedvelt magyar előadók dalait dolgozták át, így találkozhatunk Cseh Tamás (Csönded vagyok), Bergendy (Iskolatáska, Papírsárkány), Szélkiálltó (Szelet kiabálunk) és Kex (Család) szerzeményekkel is. Utóbbiak minden tétele igen nagy változáson esett át, külön kiemelendő a Papírsárkány és a Csönded vagyok, mindkettő csúcspontja a 28 tételes dupla albumnak.
Nézzük hát az átdolgozott 30Y dalokat! Itt persze nem arról van szó, hogy Beck Zoli egy dobozgitárral elénekli őket, hanem egy igazi „nagyzenekar” csatlakozik a srácokhoz, így van itt fúvószenekar, zongora, fafúvósok és különböző speciális hangszerek. A Bogozd kit én már ebben a formában sem tudom elviselni, pedig tényleg alapos átalakításon esett át. Ebben a szekcióban a Pusztítós és az Iker című dalok emelkednek ki, illetve a Jó Január Herceg című zseniális Bereményi Géza költemény.
A végére maradtak tehát a Szentimentálé dalok. Valószínűleg sokan, akik még nem hallották et a műsort, nem értik, hogyan lehetett a kezdetektől külön kezelni ezeket a számokat a többitől, miért kellet külön fellépést, arculatot, sőt még honlapon is tervezni számukra? Miért kellett a zenekarnak fehér ingben, túlművészeskedni az előadásukat? Aztán meghallgatják a lemezt és valószínűleg megértik. Ezek olyan dalok, amik nem alkalmasak háttérzenének, nem pörgetik fel az embert, nem is lehet rájuk álomba szenderülni egy másnaposságtól gyötört vasárnap délutánon. Ezekkel a dalokkal ott kell lenni. És ígérik, ők is ott lesznek velünk, ha szükség lesz rájuk.
A szövegek mellé immáron a zene is felnő, mindenki éppen akkor lép be, amikor kell és akkor halkul el, mikor szükséges. Egyik hangszer sem játsza túl a többit, egyik dal sem fordul esztelen szólókba, és nem is ér véget másfél perc után. Az a helyzet, hogy itt hangszerelési csúcsteljesítménnyel van dolgunk. Szépen szól az egész album (a produceri székbe Jappán és a Varga Ádám basszusgitáros ült), bár nekem néha kicsit túl halknak hatott az énekhang, de ebben aztán végképp nem vitatkoznék a szakemberekkel.
Őszintén szólva irigylem azokat, akik most találkoznak ezekkel a dalokkal. Nekik valószínűleg olyan élményben volt részük, mint nekem volt egy évvel ezelőtt a MüPában. Mi, „beavatottaknak” ellenben régi jó ismerősökkel találkozunk, szép ruhába öltöztetve, nem túl elegánsan, de mégis megnyerő formában. A jó hír továbbra is az, hogy ezek az ismerősök most már velünk maradnak winchestereken, CD-állványokon és persze az utánozhatatlan koncerteken.
És hogy innen hova tovább az egyik legszerényebb „mainstream” zenekar számára, akik producerré teszik a nekik bizalmat szavazó, előrendelő rajongókat, akik a lemezhez kapcsolódó filmet annyiszor vetítik le, ameddig mindenki meg nem nézte, aki vette a fáradtságot és eljött velük ünnepelni (beszámoló), és akik minden rajongói kommentre, újságírói megkeresésre és fesztiváltömegben félrészegen odavetett kérdésre azonnal válaszolnak? Nagyon jó kérdés…