2013. május 21., Puskás Ferenc Stadion, Depeche Mode- hirdette a plakát kb. fél éve úton-útfélen. Jómagam rutinos „depesesként” rögtön értesültem a hírről, jöttek is a baráti kérdések, hogy a jegy megvan-e már? Már kinőttem a feltétlen rajongásból és az elmúlt pár randink sem sikerült felhőtlennek a csapattal, tehát igyekeztem biztosra menni, úgy voltam vele, hogy halljuk az új albumot és majd el billen a mérleg valamerre (menni vagy maradni)!
Az új album megérkezett Delta Machine címmel. Ennek kritikájába nem kezdenék bele, csak annyit, hogy véleményem szerint simán veri az utóbbi 2 lemezt és némely pontokon súrolja a legjobb D.M. albumok színvonalát. Sajnos csak némely pontokon, így a mérleg nem billent el (ez is valami)… Hozzáteszem, hogy majd 20 éve a kedvenc zenekaromról van szó, akik élőben talán egy kivételével mindig csalódást okoztak. Igen sajnos így jár az ember, ha magasan a léc és csodát vár minden alkalommal, de sokkal kevésbé szívembe zárt zenekarok tudtak úgy elvarázsolni, hogy csak na, míg az utóbbi 3 Mode koncerten azt éreztem, hogy idejönnek, rutinból letolják a bulit, de kb. mint ahogy a piros hetes drivere megy végig a Bosnyákig. Hiba nincs benne, de izgalom sincs.
Szóval dúlt a harc odabent, hogy mi legyen, de 1 héttel a koncert előtt elestem (várható volt) és megvettem az álló tikettet. Különösebb izgatottság nincs, reménykedés van, hogy nem veszik el végleg a rajongásomat és nem minősítenek vissza szimpla kedvelővé. Légyszi, hagyjátok, hogy rajongó maradhassak!!!
A metrón/metrótól a szokásos kép. Emberek csapatokban, feketében, D.M. pólókban. Mondjuk nekem furcsa, hogy 2013-ban még mindig megy a betétes Martens, akár rövidnadrággal(!) is. De semmi gond, aki így rajong, az rajongjon így. Na, de most már a lényegről!
1,5 órával a kezdés előtt a stadionba érve, a kiemelt álló rész tele, a sima álló részen gyülekeznek az emberek, de ilyenkor még leginkább ücsörgés megy a földön, az ülő szektorok szinte teljesen üresek. Ezen a ponton őszintén kíváncsi voltam, hogy vajon megtelik-e a stadion, válság ide, válság oda, van-e még annyira a Depeche Mode, hogy megtöltik Magyarország legnagyobb koncerthelyszínét? A végeredmény: 90%-osan megtelt! Az előzenekar, 2 Dj, akik 3 összetolt asztalról nyomnak olyan „zenét” amellyel konkrétan tömeget lehetne oszlatni. Remélem ők legalább élvezték. A pár évvel ezelőtti Placebo előzenéléshez képest pláne sírnivaló a helyzet. Na, de sebaj, nem ezért jöttem. Tudjátok: rajongás, illúzió…
Rövid színpadrendezés és dramaturgiai várakoztatás után 20:45 magasságában érkeznek a főszereplők. Már az intro és az Angel alatt egyértelművé válik két olyan tény, amely az egész koncertet meghatározza a továbbiakban: arról van szó, hogy a hangosítás tökéletes, a kivetítők és az egész színpadon háttérként szolgáló ledfal pedig olyan tűéles képet ad, amilyet jómagam még koncerten nem láttam. Jön az első régi dal a Walking In My Shoes, majd a Precious, amely lényegesen jobban érvényesül így mint az eredeti verzióban.
A színpadkép rendkívül egyszerű, gyakorlatilag a zenészeken, hangszereken kívül semmi extra, a ledfalak viszik a műsort. Például a Precious alatt a kivetítőn kutyákat mutatnak lassú kitartott képekben. Ezeknél a fajta vetítéseknél azt vettem észre többször, hogy hosszú másodpercekre leragadtam a vetített képnél, tehát tökéletesen összhangban a zenével, fokozzák az élményt (mondjuk ez is lenne a dolguk). A továbbiakban nagy örömömre érkezik az egyik kedvencem, a Barrel Of A Gun, amelyet nem hallottam még élőben. Nem egy kifejezett sláger, sokan nem is tudják hova tenni, de annyi energia van benne, hogy csak na. Martin blokkja következik, és most nem mennék bele a slágervitába (amihez mindenki ért, mint a focihoz), hogy kell-e Martinblokk vagy nem. Van és kész.
Jön a második rész és indul a slágerparádé! A bombabiztos slágerek természetesen ütnek, teli torokból üvölti mindenki Dave Gahan-nel a Question Of Time, az Enjoy The Silence vagy a Personal Jesus sorait. Ismét Martin blokk a koncert talán legfelemelőbb pillanatával. A gyönyörű akusztikus Home végén Martin lágyan énekelteti a közönséget és a publikum egyből veszi is a lapot és kellemesen adja a dallamot. Martin végigsétál a színpadon, szól a közönségvokál, kisétál a kifutóra, szól a közönségvokál jelre, Martin szája fülig ér. Visszasétál a színpadra, Dave is érkezik a következő dalra, de a kórus még mindig szól! Dave is beszáll a vezénylésbe és láthatóan nagyon élvezik (na én ezért jöttem!) a betervezett koreográfián túli együttműködést a közönséggel. Óriási „Thank you Budapest” a jutalom érte. Következik a Halo elvarázsolt minimal verziója, majd három óriás sláger, végén az elmaradhatatlan búzamezős karlengetéses Never Let Me Down Again-el. Hosszú-hosszú meghajlások a színpad minden sarkában, majd a zenekar levonul. Még néhányan reménykednek, de nincs folytatás véget ért a jó 2 órás show.
Összegzésképp elmondható, hogy egy nagyon jó koncertet adott a Depeche Mode 2013-ban. A srácok láthatóan élvezték a bulit, fáradtságnak, fásultságnak nyoma sem volt. Sejtettem, hogy nem baj, hogy elöl vagyunk a koncertnaptárban, de talán ettől függetlenül kijelenthető, hogy Dave Gahan 50-en túl még mindig (vagy újra) csúcsformában van. Pörög-forog, tekeri magát, simán nyomja félmeztelen és a hangja is bombaerős és tiszta volt tegnap este. Örömteli volt látni, hogy nem egy haknizenekar nosztalgiakoncertét kaptuk, hanem egy friss erőtől duzzadó banda, abszolút aktuális, mai műsorát hozta el a 40 éves Martenseknek és mindenki másnak. Aki kizárólag nosztalgiázásra vágyott lehet, hogy némiképp csalódottan távozott, nekem viszont visszaadtak egy már-már elveszett illúziót.
Arra még ráértek 20 évet, és ígérem azon is ott leszek.
Szöveg: Toma