Az idei évet Szentimentálé műsorának szenteli a 30Y zenekar, ami annyit tesz, hogy a hangosabb, zúzós bulikat egy időre felváltották a csendesebb, intimebb előadások, a szomorkodósabb, melankolikusabb dalestek. Gondoltam én…
Már akkor gyanússá kezdett válni a dolog, mikor egyre több rövidgatyás, söröző fiatalt pillantottam meg a Művészetek Palotája körül. Igazából semmi különbség nem volt az egy nappal azelőtt, a híd másik felén, a Paramore-ra melegítő (bár így is bitang meleg volt) tinihad, és a Művészetek Palotája körül ólálkodó közönség között. Akkor kezdtem érezni először, hogy túlöltöztem a dolgot a farmer plusz ing kombóval. Míg a koncertterembe értem, sikeresen felhúztam magam azon, hogy a pimasz fiatalság meg sem tiszteli a Nemzet Hangversenytermét, a bensőséges, átszellemülős Szentimentálé jelenséget és a Művész Urakat!
Aztán kiderült, hogy valóban én voltam eltévedve. A 30Y ugyan nem ad idén fesztiválkoncerteket, viszont cserébe lazítottak egyet a nadrágszíjon, kigomboltak egy gombot az ingen (és még sorolhatnám az öltözködéssel kapcsolatos hasonlatokat), és fesztiválosra szabták át a Szentimentálé programot. A zenekar legutóbbi, MüPá-s koncertje után így jellemeztem az élményt: „ Volt mikor nevettünk (Zoli egy-egy poénja alatt) volt, amikor csendben tűrtük, ahogy szanaszét törik a szívünket (Felhő csorog című dal pl.) és volt, amikor csak behunytuk a szemünket és élveztük az OTT-ot és az AKKOR-t.” Nos, a mostani bulin ezek az érzések olyan gyorsan váltogatták egymást, hogy néha nehezemre esett követni az eseményeket, nem tudtam, mikro éppen mit kéne éreznem.
Maguk a dalok ugyebár –legtöbbjük- elég szomorkás dalszöveggel rendelkezik, ehhez képest két szám között gyakorlatilag csak viccelődés ment, Zolin látszott már, hogy nem szomjas. Persze ez játékán és énekhangján nem változtatott, és véletlenül sem szeretnék semmit a szemére hányni, csak valahogy most nem tűnt helyén valónak a túl sok mókázás, miközben olyan dalok sorjáztak egymás után, amiktől még a legboldogabb egyhónapos kölyökkutya is felhagyna pár pillanatra az önfeledt csaholással.
Több nóta alatt is kifejezetten fesztiváli lett a hangulat, melyre a habot és a cseresznyét az örömzenélésbe torkolló finálé tette fel. Ami persze nem baj, csak egy Művészetek Palotás Szentimentálé koncerttől más várna az ember. Vagy legalábbis én. A közönség látszólag tudta, miről lesz itt szó, de azért a papucsot akkor sem fogom nekik megbocsátani!
Természetesen a tavaly megjelent album dalai alkották a program vázát, ezek a nóták a tökéletes hangzásnak (amit megszokhattunk a MüPában) és a zenészek teljesítményének köszönhetően konkrétan lemezminőségben szólaltak meg. Azért sokba csempésztek még egy csavart, egy plusz gitártémát a srácok, amik kivétel nélkül mindig jól sültek el.
Vendégként fellépet a már jól ismert Symphonic Brass Quintet fúvószenekar, zseniális játékával több dal számára is új dimenziót nyitott Szűcs Krisztián Qka, illetve Csalló Roland klarinet-művész. Szintén üde színfoltja volt az estének Egyedi Péter az Óriásból, akinek ugyan én nem vagyok kibékülve az énekhangjával, de az az Óriás dal, amit előadott a srácokkal teljesen levett a lábamról.
A pálmát mégis a GypSydrome zenekar vitte, akik gyakorlatilag mindenkinek mosolyt varázsoltak az arcára játékukkal, Azt hittem érdemes feldolgozásuk valami zseniális volt! Mint már említettem, igazi fesztiválhangulat volt, a vendégek nem csak egy-egy dal erejéig voltak a színpadon, többször visszatértek, folyamatos forgás volt a zenészek között.
Számomra a koncert csúcspontja az volt, mikor Beck Zoli és a GypSydrome énekesnője, Horváth Laura egy szál gitárral a színpad sarkánál elénekelték az Olyankort úgy, hogy csak pár néző mobiltelefonja világította meg az arcukat (azóta kiderült, hogy nem telefonok voltak, hanem kis lámpák, amiket a koncert előtt osztotta ki). No meg mikor az egész 30Y család egy kanapára húzódva adta elő 4-5 remek dalát. Ott tényleg eltűnt a 4 fal, és úgy érezhettük, mintha a srácokkal üldögélnénk egy soha jönni nem akaró távolsági buszra várva az út szélén, vagy Zoliék nappalijában várnánk, hogy megfőjön az ebéd.
A 30Y Művészetek Palotája-beli Szentimentálé koncertje most is kivételes zenei élmény volt, egy szavakkal visszaadhatatlan utazás, ami ugyan néha kissé tévesztett az arányokon, ezzel némi ambivalenciát előidézve a nézőben, mégsem lehet rosszat írni róla. Azt pedig továbbra is tartom, hogy ez az egész Szentimentálé műsor még mindig a legjobb dolog, ami az elmúlt 10 évben a magyar könnyűzenében történt.