Sok emlékezetes pillanatot tartogatott a 2013-as Volt Fesztivál, ezt nyugodtan mondhatom mind a 110.000 ember nevében, akik Sopron felé vették az irányt július elején. A bökkenő annyi, hogy ezek közül a felejthetetlen momentumok közül nem túl sok volt koncertekhez köthető, inkább ahhoz, ki, miként élte meg a fesztivált. Nyilvánvalóan nekünk is vannak olyan sztorijaink, amikről azután nem, vagy csak szűk körben beszélünk, a Fesztblog pedig végképp nem hivatott arra, hogy szétcsúszott estéink kalandjait itt fejtegessünk.
Isten lássa lelkünket, rekord mennyiségű koncertre elmentünk, külföldi és magyar zenekarokéira egyaránt, de kevés volt, amin igazán önfeledten szórakoztunk. Nem, ez nem a kevés elfogyasztott sörnek volt köszönhető, inkább a laposabbnál laposabb teljesítményeknek.
Aki volt már fesztiválon, tudja, hogy nem olyan egyszerű ám végigállni egy koncertet elejétől a végéig, mert a másikon már kezd az Esti Kornél, de kéne egy sör is, így este 8 körül már a papucs is veszélyes, meg amúgy is, a sátor fele is el kell nézni. „A Sanyiékat meg felhívtad, leértek már? Ja, hogy van még 3 liter boruk? Akkor ki kéne menni eléjük?”
Egy szó mint száz, mi sem azzal töltöttük a hétvégét, hogy az összes koncertet a hátsó sorból figyelve, állunkat sűrűn vakargatva, körmöltünk kíméletlenül jegyzetfüzetünkbe. Így a maradék koncertekről (amikről nem találtok külön kritikát az oldalon), csak néhány mondat erejéig szólunk, leírva benyomásainkat, tapasztalatainkat.
Az első nap fontosabb eseményeit már kitárgyaltuk (QOTSA, „Törti”), talán két meglepő tapasztalat még idefér: egyrészt hihetetlen, hogy egy Beatrice még mindig milyen tömeget mozgat meg, és hogy a nép mennyire szereti őket. Illetve az izraeli Borgore dubstep orgiája gyakorlatilag a legdurvább élményt jelentette a számunkra. Nekünk, gitárzenén nevelkedett embereknek hirtelen bekerülve a droidként bólogató tömeg közepére felért egy Philip K. Dick regény benarkózva elolvasásával.
Második nap Rúzsa Magdival volt randink, akinek a hangját még mindig imádjuk, de saját dalai annyira laposak, szövegei olyan butácskák, így hamar véget kellett vetnünk a találkának. Innen a Hurts fellépése következett. Ők valószínűleg sohasem mossák le magukról a „szegény ember Depeche Mode-ja” jelzőt, illetve talán az sem volt jó ötlet tőlük, hogy a koncert első 3 dalában ellőtték 2 slágerüket is (a háromból). Leszólni mégsem tudom őket, mivel 4 dal után ott lettek hagyva az Emil.RuleZ! kedvéért.
Örömteli, hogy Hajósék ismét koncerteznek, de nem ősrajongóként kritikával kell illetnem őket: zenéjük nagyon nem fesztiválra való, és ők nem is tesznek azért, hogy az elkötelezett Emileseken kívül bárki más élvezze a show-t. Ez kívülről nagyképűségnek tűnik (valószínűleg az is). Itt tehát az visszatérés ténye inkább a pozitívum, mintsem a produkció.
Az ezután következő Knife Party bulit nyugodtan vehetjük egy kalap alá a következő napok Martin Solveig és DJ Fresh produkciókkal: olcsó vásári elektro orgiát celebráltak az említett úriemberek, de aki megfelelő tudatmódosítót vett magához, az bizonyára nagyon élvezte. Közelebbi testi kapcsolatba pedig csak az nem került a mellette állóval, aki nagyon nem akart. Vagy az is.
Szintén egy megítélés alá vehető a különböző napokon fellépő Jamie Woon- GusGus- Turboweekend trió. Lemezen mindhárman zseniálisak, de élőben egy füstös klubban tudnak csak értékelhető produkciót nyújtani, egyszerűen nem fesztiválra való a zenéjük, ahova mindenki önfeledten szórakozni megy. Esetleg délután 5-kor játszhatnának a másnaposan fetrengő vendégeknek, de ahhoz túl nagy sztárok.
Még három koncert érdemel említést az utolsó napról: a Parov Stelar Band, akik alaposan megmozgatták a népet, de fellépésük köszönő viszonyban sem volt a tavalyi, SZIN-es produkciójuktól. Ott a felhők fölé emeltek minket, pillanatok alatt elszállt a másfél óra, amíg zenéltek, itt viszont sajnos a végére úgy leült a buli, hogy az elején még táncos lábak is felmondták a szolgálatot, és inkább egy pult felé vették az irányt.
Szintén csalódás volt Dub FX. Én először látom az élőben az arcot, aki már hallotta fellépésen, ódákat zengett róla, én pedig úgy vagyok vele, hogy ha valami lemezen bejön, és mások szerint koncerten is üt, akkor szar nem lehet. Szar nem is volt, csak végtelenül unalmas. Erre a zenére se táncolni, se bólogatni nem lehet, üldögélni végképp nem. Akkor meg mi a megfelelő reakció? Megoldásokat várjuk a szerkesztőségbe.
És végül Example. Óriási pacsi a szervezőknek! Tökéletes választás a fesztivál lezárására! Igazi bulizene, de nem a mocsok-techno, nem egy kapucnis, svéd 17 éves (bocs, Avicii) áll egy sötét pult mögött, hanem egy rendes színpadi produkció. Ha pedig valaki azt mondja nekem a Volt előtt, hogy az Example koncerten előkerül az akusztikus gitár… Az egy dolog, hogy kiröhögöm, de úriember módjára még fogadok is vele nagy összegben, hogy nem így lesz. Egyébként teljesen kritikus szemmel nézve nem volt kifogástalan a műsor, Example nem túl izgalmas előadó (nem is szép szegény), nem egy született showman, és ez néha kiütközött. A hangja viszont jó, a dalai is, és így zárásként erre volt szüksége mindenkinek. Idióta szóviccel élve ő szolgáltatta a példát az előző napok fellépői számára.