Mondom, hogy vagyok Lou Reed-del. Elég furcsán. Mert persze nekem is megvolt a banános lemez, meg a Transformer, olvastam a zseniális Please Kill Me-t, tudom, hogy elvileg Reed találta ki a punkot úgy, hogy maga soha nem volt az, imádtam anno a Killers-zel közös dalát, és én is rosszul voltam attól, amit összeszenvedett a Metallicával.
De nem voltam soha narkós junkie, és nem jártam New Yorkban sem. Előbbi nincs a távlati tervek között, utóbbi annál inkább. De pár hallgatás után be kellett látnom, hogy a Velvet Underground munkásságának, dalainak megértéséhez ez elengedhetetlenül szükséges. Anélkül is lehet hallgatni a dalokat, de nekem igazából egyszerű, de jól megírt tingli –tangliknak tűntek, most is elő-elő kerül közepesen nyomasztó vasárnap délelőttökön (a kellemesekhez valami egyszerűbb kell, a nagyon nyomasztókon meg ki nem mászok az ágyból a lemezjátszóig/hifiig). De valahogy nem láttam a zsenialitást a dologban. A borító meg.. Nyomják pólóra, táskára, bögrére, borítókép, megy tumblr menőzés, de az csak egy kibaszott banán! Mindegy, ez már a hype, semmi köze Lou Reedhez.
Szóval úgy voltam Lou-val, hogy sehogy. Tudtam, nagy ember ő, csak nem foglalkoztam azzal, hogy rájöjjek, miért. Aztán tegnap elment. Jött a hír, én meg nem is értettem, miért éreztem szarul magam miatta. Facebook-on mindenki kiposztolta háromszor a Perfect Day-t, meg írta, hogy RIP. Értitek, a perfect day-t, amikor meghalt a csávó, meg, hogy RIP, amikor anno lenyilatkozta, hogy szerinte kevés nagyobb faszság van, mint, hogy azt írni, mondani: „RIP”. Ez nagyjából a Facebook-os születésnapi köszöntéssel egy kategória, annyi valós érzelem és értelem van mögötte. Jó, persze nem ezzel érvelt, de ez volt a lényeg. Lassan kezdtem rájönni, miért bírták Lou-t olyan sokan. Az továbbra sem értettem, hogy olyan ismerőseim miért posztolgatna róla meg siratják, akikről jól tudom, hogy biztosan nem futotta bele egy-egy VU vagy Reed dalba, miközben random hallgatták a Gueatta meg Punnany Massif klasszikusokat a winchesterükről. Valószínűleg divatból, gondoltam.
Ma a délelőttöt úgy döntöttem Lou Reed (no és persze a tételkidolgozás) emlékének tisztelegve a dalaival töltöm. Jött tehát a banános album, a White Light/ White Heat, meg a Transformer és Sally Can’t Dance. De nem sikerült előre lépnem, nem volt meg a zsenialitás forrása, meg hogy mire föl ez az össznépi gyász. Mindegy, elkezdtem random tolni a zenéket, ahogy a Media Player válogat a kb. 200 giga mp3-ból. Basszus, mekkora valószínűsége van, hogy még így is csomó Lou Reed dalt választ ki a gép? Ja, hogy ez nem is az. Ez viszont tuti az! Vagy nem…
Szóval pofán csapott a bizonyítéka annak, hogy miben volt akkora Reed. Dalaihoz azóta számtalan banda és zenész nyúlt vissza vagy lopott egyszerűen ötleteket, a lényeg, hogy nem csak a saját, hanem sok más ember dalaiban is tovább él. Az egyszerűen nagyszerű ugyanis mindig tuti recept.
Nem kerültem közel Lou Reed-hez, de megértettem miért volt ő akkora, amekkora. Nos, legyen neki könnyű a föld, ahogy mondani szokás, és biztos vagyok benne, hogy az sem véletlen, hogy miért érintette meg annyira a világot halála. Egyel kevesebben lettünk. Egy naggyal.