Végállomás: Világhír! című sorozatunkat tavaly azzal a nem titkolt céllal indítottuk el, hogy még kevésbé ismert, ámde általunk kedvelt zenekarokat mutassunk be, ezzel egy abszolút win-win szituációt generálva. Így a együtteseket is több ember ismeri meg, az olvasók pedig lehet, hogy új kedvencekre akadnak. A rovat újraindításához egy olyan zenekar „segítségét kértük”, akik már nem most kezdték a közös zenélést (éppen harmadik lemezükön dolgoznak), léptek már fel például az alter körökben kult státuszba tartozó amerikai Warpaint előtt az A38 Hajón, és egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Ők a Mayberian Sanskülotts.
Azért szerettünk volna mindenképp leülni a srácokkal beszélgetni, mert találtunk dalaik hallgatása közben valami olyasmit, amit már elég régóta keresünk fesztiválok kisebb színpadai előtt hajnalig ácsorogva, ismeretlen koncerthelyszínekre órákig buszozva, vagy az interneten random keresgélve. Zene és szöveg kapcsolata nem egy egyszerű dolog, az ember ritkán talál olyan előadót, akinél mindkét „hozzávalót” megfelelő minőségűnek találja. Nem gyakori, mikor egy sorvég vagy dallam hallatán sem mondjuk azt, hogy „jó, jó, de valami hiányzik”. Ha mégis megvan ez az érzés, nos, akkor szoktunk ún. kedvencekre bukkanni. Arra pedig ritkán adódik lehetőség, hogy az ember leülhessen beszélgetni kedvenceivel arról, hogyan is születnek a dalok, mi is az a „hálószobapop”, miért béna a CD és menő a kazetta, no és persze az eszkimó képzőművészetről. Nekünk szerencsénk volt, a Mayberian Sanskülotts két alapító tagja, Csordás Zita (ének, gitár, néha szinti) és Balogh Gallusz (gitár) válaszolt a kérdéseinkre, míg a zenekari demokrácia jegyében Hromkó István (dob) és Szigeti Árpád (basszusgitár) nyomtatott papírmaszkok formájában szigorúan figyelt az asztalról.
Kezdjük egy standard első kérdéssel: mióta zenéltek?
Gallusz: Én három éve nagyjából, mióta létezik a zenekar. Előtte csináltunk egy zenekart Lányok néven, de három éve zenélek komolyan.
Zita: Én 5 éves korom óta. Zenetagozatos általános iskolába jártam, ott először kaptam egy furulyát –mivel kötelező volt- aztán zongorázni tanultam, majd gitározni és klarinétozni. Majd énekelni, de azt nem tanultam, csak a zenekar miatt kezdtem el.
3 éve alakítottátok a zenekart. Már voltak akkor a fiókban dalötletek, vagy akkor kezdtétek el a számok írását?
G.: Az első album az 99 százalékban Zita dalaiból jött össze.
Z.: Hát azért nem 99 százalék!
G.: Miért, én ahhoz csak egy szöveget írtam! Még olyan jól gitározni se tudtam, tudtam akkordokat, de sose írtam dalt előtte. Az volt az első ilyen tapasztalatom, mikor Zitával összeálltunk.
Zita, te előtte már régóta írtál dalokat?
Z.: Írogattam. Mikor ötödikes voltam alakítottunk a barátnőimmel egy együttest, és én ezt a nevet találtam ki egy biológia órán: mayberian sanskülotts. Erre ők azt mondták, hogy ez tök béna, és erre kitaláltak valami nagyon gáz nevet. Ez egy egyszámos zenekar volt, amivel az iskolai évzáró gálán léptünk fel. Nagyon ciki, nemrég megkaptam azt a felvételt… (Nevet) Annak a dalnak is amúgy én írtam a szövegét, nagyon kínos, úgyhogy el se mondom, hogy miről szól. (Elgondolkodik) Nem, tényleg nem.
Zene és szöveg kéz a kézben járnak, vagy nálatok ez hogy megy?
Zita: Most már együtt írunk dalokat. Van egy csomó szöveg meg egy csomó dallam és ezeket igyekszünk összehozni. De persze előfordul, hogy egy ember tesz össze egy dalt. Szerintem nem is írtunk még így „direktbe” dalt.
Gallusz: Nem. Vannak mindig dalötleteink és ha jön egy szöveg, akkor megnézzük melyikhez illik a legjobban. Nincs olyan, hogy van egy dallam, és arra mindenképp írni kell egy szöveget.
A két úriember – akik most csak lélekben, illetve kicsit ijesztő papírmaszkok formájában vannak jelen- is részt vesz a zene és szövegírásban?
Z.: Szövegírásban nem, a fő dolgokat mi ketten írjuk de a saját szólamukat természetesen ők teszik hozzá.
G.: Pedig mondjuk nekik, hogy írjanak dalszövegeket, de nem akarnak…
Tavaly készítettétek el a második lemezeteket, már dobossal kiegészülve (bár ezen a fronton amúgy azóta személycsere történt). Azon kívül, hogy bővült a ritmusszekció, mi a fő különbség az első albumhoz képest?
G.: Szerintem annyiban mindenképp különbözik, hogy sokkal inkább együtt csináltuk, mint az elsőt.
Z.: Igen, igazából az első lemez nem is egy rendes lemez, csak egy „előadás-repertoár”, az első koncertünkre egy hét alatt írt 14 dal rögzítve. Az „anyukánknak írtuk” egy ilyen előadást, és ez lett az első „lemez”.
G.: Pontosan, a második lemezt inkább nevezném lemeznek. Az elsőhöz oda is írtuk, hogy demo, mert úgy éreztük, hogy az csak egy kis „valami”, ami megmutatja, hogy nagyjából mit is szeretnénk csinálni. Csak hát sokkal szarabbul szól, mint az első. De mindegy nekem ma már tetszik.
Megvan a romantikája.
G.: Hát meg… Bár nyilván nem így akartuk, stúdióban szerettük volna felvenni, mint az elsőt is, természetesen. De most a harmadik lemezt úgy tűnik sikerül is rendes körülmények között rögzíteni.
Annak idején rátok is rátok aggatták a „hálószobapop” műfaji címkét, amit én inkább gondolok kényszerhelyzetnek az előadók részéről, mint létező stílusnak, vagy előadói hozzáállásnak. Ti, mint „bennfentesek” mit gondoltok erről?
Z.: Részünkről kényszerhelyzet mindenképp. Nem tudom ki akarnak ilyenben utazni hosszú távon. Aki el akarja palástolni a hibáit? Mert ugye ha recseg-ropog a felvétel, akkor nem hallatszik minden hang rendesen, de nem lehet hosszú távú cél így zenélni.
G.: Szerintem ez elsőre egy kitalált dolog volt. Ki lett találva, hogy lesz ilyen lo-fi színtér, és végül is tényleg lett! Szóval ennek örülök, meg így nem kellett hülye műfajokat kitalálni magunknak, hanem azt mondtuk, hogy lo-fi, és ennyivel el tudtuk intézni ezt a dolgot.
Akkor a harmadik lemez anti lo-fi lesz.
Z.: No igen, az már nem lehet lo-fi a stúdiónál fogva.
Már annyit emlegettük, mit lehet tudni a harmadik albumról?
Z.: Már nagyjából készen vannak a dalok, megvan tizenegy.
G.: Ezekből egy van felvéve, az Akarat, amihez videó is készült.
Z.: A többit is szeretnénk hamarosan felvenni. De ez a bolygók együtt állásától is függ. Meg sok minden mástól.
G.: Egyébként az lesz a címe, hogy Adlait, ami inuit nyelven azt jelenti, hogy idegenek, szó szerint inkább azt, hogy más emberek.
Z.: Mert Gallusz nagyon rákattant az inuit dolgokra.
G.: Igen, volt egy idő, mikor eléggé elmerültem az inuit kortárs képzőművészetben. Ha jól emlékszem egy képnek a címében láttam ezt a szót, és megtetszett. (Amúgy mindketten festészetet tanulnak. – A szerk.)
Nemrég kiadtatok egy kazettát, ami az Especially You című dalotok remixeit tartalmazza. Meséljetek a kazettával, mint adathordozóval való kapcsolatotokról, így 2013-ban!
Z.: Először is a kazetta sokkal jobban néz ki, mint a CD. A CD béna. Sokkal romantikusabb a kazetta, meg szerintem sokkal kompaktabb dolog is. És retró, számomra kapcsolódik hozzá egy kellemes életérzés is. A CD még olyan közeli, hogy nem tudok rá nosztalgiával tekinteni Szerintem az emberek is inkább vesznek kazettát, mint CD-t. Az összeset szétszedtem otthon és lefújtam a két kezemmel! (Kaptunk egy ajándék példányt a srácoktól, tényleg nagyon szépen néz ki – A szerk., aki többet nem ugat már bele az interjúba.)
Amúgy gyűjtötök valamit?
Z.: Csak Fekete Vonat kazettákat!
Ti is az úgynevezett „Soundkitchen Istállóhoz” tartoztatok, nektek is segítettek a koncertszervezésben. Nemrég viszont olvashattuk a neten, hogy felhagynak a tevékenységükkel, és ennek kapcsán írt egy elég őszinte levelet Mender Szilvia, az egyik alapító. Mesélnétek kicsit a együttműködésről?
Z.: Egyszer találkoztunk Szilvivel, leültünk beszélgetni, persze tetszett nekünk az ötlet. Azt hiszem, hogy Szilvi is leírta a levélben, hogy nem kellett volna ezt úgy csinálni, ahogy csinálták. Lehet hogy nekem voltak túl romantikus álmaim, hogy akkor most van egy napszemüveges managerünk, aki éjjel-nappal futtat minket, és hoz verőlegényeket, aki nem enged senkit a közelünkbe. (Nevet.) De aztán nem ez lett.
Nyilván lehetetlen ennyi zenekarral egyszerre foglalkozni és még közben külföldről is hozni jó előadókat. Azok a koncertek amúgy tök jók voltak, csak ez a magyar vonal nem sült el annyira jól.
G.: Igen, volt egy időszak, amikor rengetek zenekarnak akartak koncertet szervezni. De volt pár elég jó koncert, amit a Szilvi szervezett! Mondjuk a Warpaint előtt…. Andrással az előző dobosunkkal a backstage-ben véletlenül megettük a kajájukat. Aztán egyszer csak lejött a Warpaint a színpadról izzadtam és elég csúnyán néztek ránk mert éppen ettük a kajájukat.
Akkor most gondolom magatok intézitek a koncertszervezést.
Z.: Igen, most már szerencsére megkeresnek minket időről-időre de régen mi írogattunk e-maileket, volt egy hely, írtunk nekik, miért ne? Ha válaszolnak az jó, ha nem, hát nem.
G.: Szerencsére most már nem kell ezt csinálni. Ebből kifolyólag azért voltak nagyon rossz koncertek régebben. Volt egy hely, ahol a koncert előtt kérdeztük, hogy ugye van technika meg minden, ami szükséges? Mondták, hogy persze! Aztán odamentem előző nap, hogy akkor minden rendben lesz-e? Az egy dolog, hogy azt se tudták, hogy megyünk fellépni, de technika alatt azt értették, hogy konkrétan volt egy házimozi rendszer.
Z.: Koncert előtt 20 perccel kellett elszaladnunk (konkrétan szaladni) egy erősítőért. Meg egy WC mellett játszottunk nagyjából akkora helyen, mint ahol most ülünk. És akárhányszor kinyitotta valaki a WC ajtót, az engem eltakart. Nem volt mikrofonállvány, egy lánynak kellett térdepelve tartani a mikrofont. De nyilván ezeket a köröket le kell járni mindenkinek, nincs ezzel baj, legalább van miről mesélnünk.
G.: Most már szerencsére könnyebben megy, kb. 2 havonta megkeres minket valaki, hogy szeretné, ha fellépnénk nála. És ez így jó, szerintem nem is kell ennél sűrűbben koncertezni.
Mikor léptek fel legközelebb, és hol?
G.: November 13-án, a Ludwig Múzeum szervezésében, vetítik a Kill Your Darlings című új filmet a Toldi Klubban, a Szabó Benedek és a Galaxisok után játszunk majd.
A zenekar tehát legközelebb november 13-án lép fel egy különleges Beat Generation Party keretében, Facebook esemény erre.