Egy délutáni villám- és minimál akusztikus fellépésen -melynek apropója a Record Store Day volt, helyszíne pedig a Musicland lemezbolt- már összefutottunk Finn Andrews-zal, aki este már cimboráival kiegészülve egy sokkal hangosabb koncerten igyekezett kárt tenni az A38 Hajó színpad- és hangtechnikájában.
Délután egy gombostűt sem lehetett leejteni a Musicland pincehelyiségében, így kifejezetten meglepődve vettük tudomásul 9 körül az A38-ra megérkezve, hogy gyakorlatilag erős harmadházzal fog működni az este. És ugyan ebbe nagy valószínűséggel belejátszott, hogy a húsvétot sokan vidéken töltik, illetve hogy aki éjszakai kimaradozásra adta a fejét, az pénteken már megtette ezt, hogy nehogy átaludja a vasárnapi sonka-tojás-kalács foodporn orgiát, valamint a borsos jegyár is távol tartott biztos néhányakat. Mégsem tudtunk érthető magyarázatot találni a közönség részéről tanúsított érdektelenségre (és itt gondolok a jelenlévők enervált ácsorgására, esetleg a lassú számok között a koncertet hallgatni vágyókat idegbajig spanoló szemérmetlen pofázásra is), mivel akármerről is nézzük, a The Veils egy kurva jó zenekar.
Van egy karizmatikus frontember, aki minden este meghal a színpadon (erről majd később), van mögötte 4 vérprofi zenész (köztük egy elbűvölő basszusgitároslány) és 4 lemeznyi minőségi, okos rockzene.
Okos alatt értem a gyakori kilépést a 3 és fél perces, lineáris dalstruktúrák ketrecéből, a néha egyszálgitáros érzelgősségre lassuló, máskor interpolosan kegyetlenül egymás mellett sikáló jéghideg gitárhangzásra, vagy a billentyűs srác (ugye srác?) belépésével a fogyasztható popzene kapuját döngető dalokat. Ezt a szélest spektrumot pedig úgy volt képes Andrews és bandája a koncerten variálni, hogy egy pillanatra sem untuk meg.
Mert ha eltekintünk a kevés nézőtől (ahogy tettük azt mi is, és tekintetünket a színpadra szegeztük nem pedig a terem végében tátong ó űrre) akkor bátran kimondhatjuk, hogy a mostoha körülmények ellenére a The Veils remek koncertet adott. A dalok egyharmada az Andrews féle világfájdalom jegyében telt (ennek csúcspontja a ráadásban előadott két szerenádja volt), míg nagyobb részük a gitárok kegyetlen nyúzását, a ritmusszekció gyomorrengető hullámzását és a kifinomult szinti futamokat jelentette. Előbbiek néha-néha kicsit talán átlépték a giccs és az önismétlés határát, de amikor keménykedésre adta a fejét a zenekar, akkor látszott meg a The Veils zsenije.
Ezek az arcok már hosszú évek óta állnak side by side a színpadon, tökéletesen működik közöttük a kémia, és így a produkció akkor is képes megőrizni hideg eleganciáját, mikor teljesen belemerülnek a gitárgerjesztés, húrtépés bűnös örömeibe. Mi pedig vigyorogva nézzük. Mert ugyan lemezen is akadnak keményebb belépők a dalokba, de arra nem számítottunk, hogy élőben ennyire elengedi magát a banda. Andrewsról messziről látszik, hogy nem teljesen százas, erre a színpadon még inkább rátesz egy lapáttal, hol úgy, hogy annyira tempósan pengeti hangszerét, hogy slim fit öltönye ujja egész egyszerűen szanaszét feslik felkarján, hol úgy, hogy a mikrofonállványt felrúgva igyekszik minél nagyobb fájdalmat okozva gitárjának szikrázásig nyüstölni azt, míg a végén a hangvillákba beakadt mikrofon vészjóslóan lebeg a semmibe.
Ezek a pillanatok egy jó időre beégtek az agyunkba, a csúcspontnak számító, ráadás előtt Nux Vomica a legutóbbi Frank Turner koncert óta legkellemesebb zenei 4 percünket garantálta, és igazából kifelé jutott csak eszünkbe, a ruhatárnál fél pillanat alatt sorra kerüléskor, hogy még ennél is mennyivel jobbat ki lehetett volna hozni ebből az estéből, ha Budapest ad egy esélyt a The Veilsnek.
További képeink erre, a napközbeni, Record Store Day-es képeink pedig erre.