A Pannónia Fesztivál egyre inkább nem jelent egyet kis hazánk ismert és kevésbé ismert előadóival. Ennek önmagában is tudunk örülni pláne akkor, ha olyan együttesek fogadták el a meghívást, mint a Biffy Clyro. A következő sorokban őket hozzuk közelebb.
Az együttes neve az MR2 Petőfi hallgatóinak annyira nem ismeretlen, de az általánosságban vett magyar médiában a rock zene, mint tudjuk annyira nincs felül reprezentálva. Így kicsit segítünk miért is érdemes megnézni a skót post-hardcore bandát. Amit ők csinálnak az érdekes keveréke a vérbeli rákenról show műsornak, ami leginkább a Foo Fighters-hez hasonlítható és az olyan lírai, önmarcangolós, válaszkeresős, jaj de egyedül vagyok, ments meg magamtól, amit a korábban a Nirvana képviselt. A harmincas évei közepén járó Simon Neil szövegíró-énekes szöveg stílusára igen sokat hatott a leszedált, Prozac nemzedék és önmagában Kurt Kobain világfelfogása. Néha még külsőre is hasonlít rá, a nyári fesztiválok alatt rendezetlen szemébe logó haját illetőleg szakállát szőkére festeti. A ’90-es évek grunge jelszavaiból sokat megőriztek, de apránként próbálnak megoldásokat keresni, továbblépni, olyan refrénekkel, amelyek megerősítik őket. Az ő Lehetek én is az egyetlen himnuszuk a Mountains, amivel nemcsak másikban, hanem magukban is látják sebezhetetlent. Lelki vívódásuk középpontjában a bizalmatlanság, bizonytalanság a világgal ugyanúgy megtalálható, mint a tanítómestereknél, de dalaikban a leghangsúlyosabb kérdés mégis a csalódás ténye, lehetősége, párkapcsolati konfliktusok és az elmagányosodás. A Puzzle albumon a frontember édesanyjának elvesztéséből fakadó gyászt és gyötrődéseket írta ki magából, amely aztán a világhírnév felé repítette a bandát és tartja őket azóta is ott. A dobos, Ben Johnston alkohol problémái miatt jó rockzenekarhoz híven persze majdnem gajra ment a trió, de sikeresen felálltak belőle a régi recepttel: keresd a nőt; családalapítással és sportolással visszatértek közénk.
Zenéjükre erős, torzított riffekkel teletűzdelt tényleg egyedi dallamok és jól működő, énekelhető refrének a jellemzőek. Minden szám eleje markánsan különbőzik az előzőtől, gyakorta alkalmazzák a számon belüli témaváltásokat, amellyel egy dal kevésbé válik megunhatóvá. Hatással volt még rájuk a Pixies, a Soundgarden vagy a Metalica – Pantera kombó. Nem ijednek meg egy kis vokálozástól, a zongorától, skót dudától (a hazai pálya előnye) vagy akár mariachi (mexikói lakodalmas) trombitától. Az élő felvételekbe belepillantani kívánó kedves olvasóinknak pedig egy számon belül joggal lehet az az érzése, hogy egyszer egy balladisztikus rock számot néz, míg máskor egy lángcsóvás, füstoszlopos látványelemeket sem mellőző heavy metal koncertbe csöppent. A hölgyek nagy örömére itt jegyzem meg, hogy a hegylakó fizimiskájú zenészek fellépéseik alkalmával nem viselnek felül semmit, így amíg párjuk teli torokból énekli, hogy I’m a fire and I’ll burn burn burn tonight,addig ők nyugodtan a látványra is összpontosíthatnak.
A szigetország szakmai magazinjai is úgy gondolják, hogy érdemes vigyázó fülünket a Biffy Clyro-ra hegyezni. Az elmúlt négy évben díjeső hullott rájuk, 2013-ban elhozták a neves NME-től a legjobb brit banda címet (maguk mögé utasítva az Arctic Monkeys-t, The Vaccines-t vagy a The Cribs-t), míg a Q Magazine-tól pedig a legjobb album plakettjét. A tavalyi, sorrendben hatodik Opposite című albumuk megjelenése óta folyamatosan bőröndből élnek, világkörüli turnéjukra mindenhova magukkal viszik a SOLD OUT (minden jegy elkelt) táblát. Aki tehát már unja az indie-t és szeretné, hogy a rock átjárja egész testét, nézze meg a műfajt megújító skót fenegyerekeket. A Szigeten olyan fergeteges bulit csaptak majd egy éve, hogy fesztblogtól mi biztosan újrázunk.
Kedvcsináló Biffy mix-ünket itt találod:
Valódi fesztiválélmény alább szerezhető be: