Annyira elkapott minket a foci VB hangulata, hogy már álmunkban is csak a zöld gyepet és a 22 játékost látjuk (aminél azért lássuk be, lehet kellemesebb dolgokról álmodnia a férfiembernek). Így amellett, hogy Rooney csodás szögletén röhögünk egy napja, a tegnapi Parkbeli Gogol Bordello koncert kritikájában egy merész, eddig sehol sem látott technikát alkalmazunk! A Szerkesztőség delegációjának egyik tagja leírja élményeit és gondolatait Eugene Hütz-ék tagnapi rombolásáról, míg a másik jól végigkommentálja a szöveget. Reméljük nagyobb sikert érünk el, mint az M1 hasonló beosztású szpíkerei, mondjuk nem lesz nehéz.
Nagyon készültünk a Gogol Bordello bulijára, a beleadtunk apait-anyait. Írtunk is vagy négy ajánlót, soha ennyit egy zenekarról. Jóféle punk együtteshez méltón félmeztelen kivarrt és –gyúrt vagy épp cingár félmeztelen legények passzírozták egymást halászlébe illően a közönség első harmadában, és hogy a karácsonyi hangulat teljes legyen, söröspoharak tartalmukkal együtt csillantak meg a levegőben, hogy aztán átadják magukat a gravitációnak. (Ja, nálunk is kábé így néz ki minden szenteste.)
Az orosz apától és Munkácson született német anyától, magyar és cigány felmenőkkel is büszkélkedő alapító, Eugene Hütz (Ejtsd: Judzsín Hücc. Best punk rocker név ever.) még maga mellé vett, ukrán emigránst, etiópot, skóciai hong-kongit (sic!), ecuadorit és még ki tudja kit, hogy létrehozzon egy „mindenhol élünk, de leginkább a turnébuszban és a fesztiválokon vagyunk otthon” együttest. (Tegnap konkrétan úgy néztek ki, mintha mindenki egy másik bandából került volna valami fesztiválon egy utolsó esti nagy záróműsor miatt a színpadra. A basszeros fekete medve susinaciban és stoplis cipőben, a gitáros bármelyik norvég death metal hordába befért volna, Eugene-t csak a kackiásan pödör bajusz mentette meg attól, hogy ne vegyen tőle valaki az első sorban egy Fedél Nélkült, a harmonikás faszi pedig egy az egyben felkapta Bill Murray-ék egyenruháját a Szellemirtókból. Csak hogy a négy legmókásabb fazont említsem.) Majd a The Pogues, Sex Pistols, Bartók szellemiségén és önmagában a kelet-európai és klezmer népzenén nevelkedve létrehozott egy olyan műfajt, amit azóta is csak próbálnak tőle ellesni vagy leszólni. (Teszik ezt mindezt úgy, hogy élőben ritkán szaroznak olyannal, mint dalok közti szünetek, csak átfolynak a dalok egymásból egymásban és én, aki nem merültem el a zenekar életművében túl részletesen a koncert előtt, az utolsó szám végéig is nagyjából három esetben tudtam beazonosítani, hogy Eugene éppen milyen nyelven énekel.) Maroknyi zsurnaliszta gyakran kritizálja a Gogol-t, hogy ez a multi-kulti world folk punk nem hordoz értéket. Ha már az Offspring ajánlónál is kifejtettük, hogy ők nem az a kiköpött valódi punk zenekar, inkább rágógumi vagy ál- punk, globális életérzés-közvetítéssel, akkor a GB-t úgy lehet jellemezni, gipsy punk egyetemleges, de mindig az ifjúkori, helyi gyökerekre visszautaló jelszavakkal, haverok-buli-vodka jaffa formáció, ezért működik a világ összes színpadán a Think locally, fuck globally című számuk. (Meg a Malandrino, a megasláger Start Wearing Purple mellett az volt a másik csúcspont.)
Az együttes hazánkba érkezésének most is volt apropója, legutóbbi Pura Vida Conspiracy albumukat mutatták be, pontosabban adtak belőle ízelítőt, miután az ikonikusnak számító Wunderlust King-et eljátszották az elején. (Amúgy nem ezzel a dallal kezdtek, de a kolléga mentségére szóljon, hogy elég nehezen jutott be. Az első dal a We Rise Again volt, amivel máris megnyerte a zenekar a meccset. Mondjuk nem volt nehéz, már a koncert előtti warm up során is úgy ropták a legtöbben a hangszórókból üvöltő balkáni dalokra, mintha nem lenne holnap. Update: Közben kiderült, hogy mégis volt. ) Az új albumon a barátság, szeretet is egyre többször helyett kaptak a szövegekben, míg a zenében felfedezhető, hogy Hütz-re hatott új rezidenciája, a brazil szambaiskolák karneváli világa, ami nagyon jól klappol a balkáni roma muzsikával. Pár számmal odébb szétnéztünk és csak azt láttuk, hogy az egész Park közönsége, a sajtó és a VIP-ek részére kialakított Hoppá karzaton, fotós, újságíró és Quimby Tibi, ülve vagy a széken állva úgy ropta, mint ahogy egy egyhetes fesztivál utolsó koncertjén szokás öröm és búcsútáncot járni. Lábuk nem bírt leállni, még akkor sem, ha nem olyan jól ismert slágerek szóltak, mint a Madonnával is közösen előadott Pala Tute vagy épp az Ultimate. (Meg amúgy is, ilyet nagyon ritkán látni. MINDENKI táncolt. Pedig azért általában vannak mindig hátul ácsorgó felsővezetők, akik a vállra dobott Ralph Lauren pulcsival, szoli előtt, squash meccs után kihozzák anyát jó zenét hallgatni, de a koncert egész műsorideje alatt csak állnak kólával a kezükben, mint fasz a hidegvízben. De most aki hátul maradt, az csak azért tette, hogy nagyobb területen tudja nyomni a német sörtáncot, széki forgót, erdélyi csárdást, vagy amit tudott.) Összességében örömteli, hogy nem kell olyat leírni, hogy óriási gáz az új albumuk, és a tíz évvel ezelőtt megjelent jubileumi turnéjukkal hakniznak, de hát azért szeretjük őket. Egy hét alatt hat bulit nyomtak le a környező országokban és a feltételezett fáradtságból mi semmit nem láttunk. Aki csak most hallgatja először tavalyi korongjukat és nyitott az ész nélküli bulizásra, az a legközelebb jobban teszi, ha a jegyét jó előre lefoglalja. (Aki pedig tegnap ott volt, annak kár magyaráznunk, úgyis eljön megint.)
(Nekem egy Kiscsillag szám jutott eszembe a jó félházzal működő koncert eszeveszettül táncoltó közönségén a Hoppá parancsnoki hídjáról végigpillantva: aki nem itt van, az hol van? )
Szöveg: nekedirom
Kommentár: Csingász
Csingász jó fej!