Elég nagy rizikó a nyár közepén egy beltéri klubkoncertre elhozni Budapestre a Black Lips nevű, az Egyesült Államokban népszerű punkzenekart. Nézzük csak át az előző mondatot! Nyár, beltéri klubkoncert? Amerikában népszerű? Punk? Három olyan összetevő, amelyek egyenként is jó eséllyel ítélnek bukásra bármilyen fajta szervezői törekvést arra, hogy kishazánkat bekapcsolja az aktuális zenei trendek vérkeringésébe, vagy legalábbis elrángassa kicsit a kőkemény mainstreamtől, amelyre anyai emlőként szop rá Magyarországon 10-ből 7 és fél ember. Akkor mégis miért éreztük olyan remekül magunkat az Akvárium KisHalljában párszázad magunkkal a Black Lips koncertje alatt? Mert az a pár száz ember mind olyan vásott kölyök volt, akitől óva intettek a szüleid és akik mindig a hátsó padból dobáltak alufólia galacsinokkal, meg olyan pofátlanul ügyesen vették el az uzsipénzedet, hogy szinte te érezted magad emiatt kellemetlenül.
Mindenek előtt azonban hadd szóljak az előzenekarról: a Middlemist Reddel bővebben foglalkoztam az idei Bánkitóról írt beszámolónkban. Most annyival egészíteném ki, hogy második látásra teljesen biztossá vált számomra: ha ez a négy srác Birminghamben ragad gitárt és mondjuk The Punching Koala néven kezd zenélésbe, már nem ilyen Black Lipsek előzenekaraként lépnének fel, hanem az NME címlapjáról vigyorognának ránk. (Jó, amúgy a nevükkel nincs is semmi baj, maradhatna a Middlemist Red.) A másik pedig az, hogy akármilyen furán hangzik, de zeneileg már most fényévekkel jobb produkciót nyújtottak, mint a főzenekar. Csak hát ugye az évek meg a rutin…
Maga a Black Lips bulija pedig pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Cole Alexander és haverjai feljöttek a színpadra, bedugták a hangszereket és elszabadult a pokol. Dalaik 2 percnél semelyik esetben sem hosszabbak, az énekből egy büdös szót nem lehet érteni, gyakran egy 2 akkordos dallamra van felhúzva az egész dal, és ha nem tartanának szüneteket, valószínűleg a legtöbb esetben észre se venni az ember, hogy új számba kezdtek bele. Csak hát van 4 baromi szórakoztató figura a színpadon, a zene ami szól, kifejezetten kellemes, mozgásra, kis durvulásra invitál, de semmi agresszió nincs benne és mikor körbenézel, körülötted mindenki vigyorogva ugrabugrál. Egy teremnyi –legalább másfél órára átváltozó- rossz gyerek örül, hogy anyu és apu nincsenek otthon, ugrál az ágyon, focizik a konyhában, dézsmálja az édességes dobozt és szarik arra, mi lesz, mikor az ősök hazaérnek vagy másnap számon kérik a matekleckét. Ezt persze nem nézik jó szemmel a kívülállók, főleg a szekusok (lásd lent), de minket ez sem érdekel. Elérkezünk az utolsó számhoz, és torkunk szakadtából üvöltjük vagy a színpadon ugrálva, vagy eddig állomáshelyünkön, ki-ki vérmérséklete szerint: Bad kids, all my friends are bad kids…
Aztán lemossuk az arcunkról a sós izzadtságot, veszünk egy sört, kimegyünk az Akvárium elé és összeölelkezve a zenekarral megbeszéljük, miért is éreztük olyan kurva jól magunkat. Persze mindezt a legkevesebb szó használatával, mert mi, rossz gyerekek ugyebár félszavakból is…
Szöveg: Csingász
Szegény biztonsági emberek megpróbáltatásairól nekedirom készített egy David Attenbrough-szintű megfigyelést, melyet most teljes egészében elolvashatnak, akiknek már az oviban is a National Geographic sárga téglalapja volt a jelük:
JózsivagyBéla
A képen: JózsivagyBéla
Ő volt a biztonsági őr, aki a fotós árokból Fischer Ádámként nagy mozdulatokkal vezényelte le az egész koncertet. A közönség fölé magasodott, úgy fogta meg a tinik grabancát és próbálta velük féltő apaként egyenként megértetni, hogy ugyan már ne pogózzanak, mert veszélyes, meg amúgy neki is van két gyereke és rossz nézni, amit csinálnak. Majd fenyegetően az arcukba üvöltött, hogy ki lesz vezetetve mindenki a picsába, ha nem fejezik abba az egészet. Legalábbis valami hasonlót olvastunk le a szájáról. A buli felénél tenyerének nyugtató „ura vagyok a helyzetnek” mozdulataival csitította a népet lassabb vadulásra. Aztán volt egy pillanat, amikor azt hittük ő is beszállt közénk, mert óriásiakat ugrált, de kiderült, hogy réten szökellős, pillangó kergetős macis látványszínházával a bodysurfölő fiatalságot szerette volna el- és lekapni a tenyerekről – sikertelenül. Nem ő volt határozatlan, mi voltunk fürgébbek. Amikor a megőrült srácok bakot tartottak egymásnak és a kordonra fellépve ugráltak át a színpadra, akkor főhősünket láthatóan a stroke kerülgette. Mi arra tippeltünk JózsivagyBélànak kollégái némi tréfa célzattal elfelejtettek szólni, hogy ez egy ilyen punk koncert lesz vagy mi. Amikor pedig Cole Alexander gitárostul vetődött a tombolók közé és rendszeren hegyeset köpött maga mellé és a levegőbe, kezdte feladni a dolgot. Mondjuk vizelés nem volt a stage-en (titkon vártuk azért, mert hallottunk már ilyen Black Lips programbetétről), így ha úgy vesszük igen visszafogottak voltak az atlantai punkok. A ráadás alatt security-sünk pedig teljesen elengedte a sztorit, nem játszotta többé a Dugovics főtörzs várvédő szerepét csak karba tett kézzel a színpadnak támaszkodva, magában beszélve nézte a feje fölött átdobbantó fiúkat. Ők meg mint valami kalandparkban, totál tacsakosan – mintha ha csak csúszdázni jöttek volna – felmentek a zenészek közé léggitározni, tombolni, majd újra lejöttek az első sorokba és kezdték az egészet elölről. Többek beszámolója szerint a koncert után JózsivagyBélát a sarokban látták zokogni: hát igen, felszakadt belőle a megpróbáltatások sora, sokkolóan hatott rá az amcsi garázs punk minden kő egyszerű taktusa, nem fogja egy könnyen elfelejteni az estét és valószínűleg nem fogja visszavárni Georgia büszkeségeit. Nem úgy, mint mi, a Fesztblognak máskor is ott a helye. Köszi Akvárium!
Szöveg: nekedirom
(A képek az Akvárium klub Facebook oldaláról vannak, a mi képeinket Instagram oldalunkon találjátok, errefelé.)