5. nap
Na, és akkor elérkeztünk az utolsó naphoz. Volt itt minden, mint a búcsúban: hang, fény, füst és lábdob. Furcsa tarka elegyet és kontrasztot árasztottak az egy hét után leharcolt, pasztellszínű francia és holland mademoiselle-k kontra tip-top tüfftig magyar lányaink. A honi fehérnép kipihenten, ciklámen és neon zöld ruhadarabokban meg hajókötél vastagságú csillogó nyakörvekkel, illetve a Marie Claire fesztivál különszámával a kezükben jöttek belekóstolni Calvin Harris-be és a Sziget porába.
Jómagam kezdtem a The Kooks-szal a rhythm and blues és a nyelvöltős Stones zenéjét némi David Bowie-val és dallamos hangzással vegyítő, de nem túl nagy aranyköpéseket, olykor basic english-t éneklő együttessel. A higany csípőjű, vigyori frontemberről néha nem tudtam eldönteni, hogy Mika váltott stílust és állt be egy rockzenekarba vagy csak Vitáris Iván (Ivan and te Parazol) dauerolta – de legalábbis ondolálta – hajkoronáját. Nem zavart a brighton-i srácok zenéje, egész jó hangja Luke Pritchard-nak, de nem ettől az előadásmódtól és ráadástól fog kiegyenesedni a hajam.
Mivel a fáradtság már tényleg látványosan kiült testtartásomra és VIP-et is túltolták aznap a kereskedelmi tévék sztárjai, inkább a Nagyszínpadhoz közeli vatelin párnák között meghalva, sajgó porcikáimat pihentetve vártam az amik hip-hoppereit az Outkast-ot. Nem volt az a szám vagy ingyen promóciós esőkabát, amiért kikeltem volna a lounge-ból, meg azért ők mégsem egy Dizzee Rascal, na! Viszont, hogy minél közelebb kerültünk az esti A38 nyolcas kezdéséhez úgy egyre jobban éreztem léggitáromban a húrokat, így hagytam Outkast-et azokra, akik őket kedvelik. Az NOFX igazi kő egyszerű kalifornikésön pattogós punkkal cirkuszolt a piros arénában, néha egy csöpp reggae-val és bazdmegolással magyar nyelven a vendéglátók és a röhögés kedvéért. Én komolyan mondom, ez kell a fesztiválozónak, nem Macklemore féle Bugyapeszt kan jú hir mi, jú ár dö beszt minden öt percben. Simán bevállalták a német nemzet offolását is, akkora tuskók voltak, hogy legszívesebben meghívtam volna őket pálinkázni. Amit a Blink-ből hiányoltam, azt végre itt megkaptam. Napok óta nem tudtam hegymászószerkónak látszó kora őszi gúnyámból kivetkezni, de ezek a barátságos, mosolygós alkeszek újra izzadtságcseppet csaltak homlokomra. Monsieur Dassin híres Aux Champs Elysées sanzonjával elérte a produkció a csúcspontját.
De nyilván nem akartunk kint a Harris bent a bloggert játszani, azaz félve a tűzijáték miatt a sétányok lezárásától, szerkesztőségileg átnéztünk a play gomb és a fénykavalkád szimbiotikus, végtelenben találkozó világába. Nem tudom, hogy Calvin-ke a balatonszárszói diszkó ’98-ban még a csúcson lévő DJ Susnyásától vagy testi-lelki barátjától David Guetta-tól tanulta ezt a refrénnél lehúzzuk a pótmétert, hadd énekelje a fesztiválozója, de van egy tippem. Mivel jókedvemet nem ugyanaz inspirálta, mint a konfettiket lelézerkardozó több tízezer embert, ahogy tavaly úgy is most is a kihalt Szigeten bandukoltam át Világzeneire maroknyi újságíró társammal.
A kanadaiak Kobo Town-ját calypso –s zenéjét (olyan ska és umca-umca elegye) pár elvetemült élő zenére vágyóval dajdajoztuk egy darabig a tavalyhoz képest harmadára töpörödött színpadnál. Ott örömben és éhségemben majdnem megvettem 1050 forintért egy bagettnek látszó tárgyat, de mikor fizetni akartam és láttam, hogy ez is csak egy zsemletésztából készült kifli, meghagytam inkább az utókornak. Végül, hogy legyen pár, jó csillámporos háttérképünk a jövő évi Sziget beharangozókra és beszámolókra, fotósunkkal visszamentünk a Nagyszínpadhoz exponálni.
4. nap
Egyre inkább leszálló ágban éreztem magam a pénteki Manic Street Preachers után, ahol a koncert rock ’n’ roll csúcspontja az volt, amikor a frontember Mr. Bradfield a színpadon befújt asztma vagy torokgyulladás elleni gyógyszerét egy perccel később kicsulázta a hangládák közé. Még mindig csak bezzeg Miles Kane-ztem magamban; nem igaz, hogy utána nem láttam semmi igazán felkavarót.
Szombaton is csatlakoztak hozzám ismerőseim, akik benéztek kis barátjukhoz, olyan családlátogatásnak érzem az ehhez hasonló nyílt napokat. Én kijövök a Nagyszínpadhoz, ők megkérdezik, miért nem sminkelem magam, mert már kezdek nagyon szarul kinézni. Ők tudakolják mit érdemes megnézni, én mondok valami angol feltörekvőt, de ők akkor is maradnak a Pop-Rock Mainstage-nél. Így tegnap kicsit beleálltam a tényleg régen hazánkba látogató Madness-be. A ska zene élharcosai szép számmal vonzották a tömeget, végre újra valaki felkavarta a port, sárt a nagyréten. (Lassan egyébként több időt töltök cipőpucolással, mint cikkírással). Lötyögtem a számaikon becsülettel, mert az MusicTV-n annak idején rongyosra néztem ismertebb klipjeiket. Nem is hagytam volna itt őket, ha nem érdekelt volna Lovasi András, és szaksajtó ausztrál kis kedvence a Jagwar Ma. Meghallgattam pár számukat még a tavasszal, igaz nem nőttek a szívemhez, de gondoltam élőben majd más lesz. Ha a Placebo a leghosszabb elköszönést, ha a Macklemore a leghosszabb felkonferálásokat, akkor a Jagwar Ma, a leghosszabb színpadra lépést produkálta. Két percenkét jött ki egy tag az együttesből, mivel hárman vannak, plusz volt egy intro, nálam megnyerték az aranymálnát. Három vagy négy szám után (nem tudom megállapítani, mert összeolvadtak), már úgy éreztem ez a pszichedelikus dance néha rock – mert volt két gitár is – ott helyben elaltat. Szóval, ha valaki a legkisebb kontinensen nyaralna, és úgy gondolná, hogy autót bérelne, hogy átkeljen Sindey-ből Perth-be, akkor azt tényleg csak Jagwar Ma-val és egy adag gandzsa style-lal tegye! Mivel aznap nem akartam száguldani a kenguruk kietlen és nem túl változatos földjén, és a képzelő erőm i s elhagyott, inkább visszanéztem a fesztiválok első számú sikerbandájára.
Őszintén szólva – bár ez a Word program szerint sablonos kifejezés – én akkor is megőrültem és felpörögtem a Prodigy-n. Tizenhárom éves koromban a No Good – Start The Dance volt a mindenem, majd később a Voodoo People, így lassacskán azt vettem észre, hogy beszippant a műsor. Amikor felcsimpaszkodtam a VIP kordonjára az sem érdekelt mikor fognak a biztonságiak lekapni onnan. Az óriási hangulatot és lógást a szeren, cérnavékony karom és piszka vádlim fél óráig bírta, de az elsöprő volt, mintha a Rock Am Ring ’98-as Youtube videóját láttam volna élőben.
Aztán tizenegy fele visszamentünk az A38-ra, félve nehogy a Nagyszínpados fuss el véle, megálljt parancsoljon a bejáratnál. Félelmünk alaptalan volt, a Wild Beasts bulit akár az én 36 m²- lakásomban is megtarthattuk volna. Nem tudom miről kapta a nevét az együttes, de annyi vadság volt bennük, mint káposztástésztán a porcukor. A sajtóanyag szerint szofisztikált, elegáns gitárjátékot hallottam. És mit lehet ilyen zenére csinálni, ha nem toltak egy rendezői széket a fenekem alá? Csingász blogger kartárssal a földön ülő, enervált embereket kapunak használva összegyűrt sörösdobozzal focizgattunk bő húsz percig a tizenötödik sorban (!). Mikor már mindent cselt kimaxoltunk, lábtengózni meg már nem volt pofánk – és ez az este amúgy is kárba ment -, átbattyogtunk Farkas Robiékhoz és a Lovasi all star baráti körhöz kuplézni, sanzonozni, (szóval jól érezni magunkat) a szélvédett Kobuciba VOLT Terasz Budapest Bárjába.
3.nap
A tegnapi szófosó Macklemore után, akinek vokalistái az almás számítógépből szóltak, hangszereik a színpadon főleg a látványt voltak hivatott betölteni, mintsem a valódi dobhártya simogató audiológiai élményt – konkrétan a new york-i filharmonikusokat is hozhatta volna magával Ryan Lewis, abban a hangzavarban ugyanúgy nem értek volna semmit – ki voltunk éhezve a rock-ra, mint szűzlány a gólyabálra, szalagavatóra. Mert Lily Allen és MRL a VOLT terasz hajnali kettő órai hazamenős diszkó hangulatával a Nagyszínpadon, inkább erősen a Balaton Sound hiszekeggye.
Mivel már egyre levertebben megy a blogírás így az ötödik nap után, értékelhető koncertre a Manic Street Preachers-re sikerült kikászálódnom. Ők az az alt-rock együttes, akik túlélték a mindent elsöprő ’90-es évek eleji Nirvánát és általában a grunge műfaját; hoztak is valamit a 80-as évek glam és punk-rock-jából meg vettek is el belőle, olyan szigetországi dolog ez is. Alapvetően gyerekkorom zenéje, új albumukat és Itunes Fesztiválos előadásukat egy hónapban egyszer biztos meghallgatom, mert dallamos, gitárjátékuk és mondanivalójuk még értéket képvisel. Mivel nem először láttam őket a Szigeten, nem vártam meglepetést velük kapcsolatban, mindössze egy jó bulit. A fájó igazat beismerve a wales-i bárdok nem csapott le, játszottak fakó gitárjukon, James Dean Bradfield csak pillanatokra került saját hatása alá. Egyébként ő úgy nézett ki, mint a BBC időjárás jelentője éjfélt tájt, miután kijött a pub-ból: fekete öltöny, fehér ing kigombolva, nyakkendő félrehúzva. A korábban hangos botrányairól és misztikus tageltűnéséről is híres banda basszerosa, Nicky Wire mutatta be a látszati keménységet és zenekar alakulásának időpontját, feketére pingált szemhéjával, halálfejes farmerdzsekijével, batikolt gátyókájával úgy nézett ki, mint Billy Corgan (Smashing Pumpkins) csak hosszú hajjal. A közönség is csak fogyatkozott a Motorcycle Emptiness után, az első sorig olyan könnyedén sétáltam be, mint pirkadatkor a Teszkó háztartási osztályára. Azt kell mondjam az MSP olyan volt, mint a szeptemberi lőrinces dinnye, pirosnak piros volt, de kásás basszameg.
Majd újra full-ra megtelt a Nagyszínpad, mint általában fél tízkor. Nem volt kedvem a tömeghez és inkább erőt gyűjtöttem későbbre, így a sajtó pihegőből hallgattam a Korn kemény legényeit. Hiba nem volt benne, azt játszották, amit tudnak, maximális odaadással, ezért is jönnek három-négy évente. De az efféle zúzásból nekem untig elég fél óra, így átmentünk – amíg tehettük – a mostanában meg már túltömött A38-hoz Kelis-re. Pár ismertebb számon kívül nem volt más, mint egy pöpec Fábián Juli koncert. Így nem értem miért kellett ebbe az idősávba tenni, ennyi ember közé. Négy órakor tűző napsütésben sportfröccsel jobban elmegy, meg őszi esténken, ha hangulatba akarom hozni az asszonyt. Ezt nemcsak én gondoltam így, hanem egy az orrom előtt szemező magyar és holland lány, akik két percnyi mosolygás után, bemutatkozás nélkül (true story) végigcsókozták az éjfél után valamivel kezdődő Klaxons-t. Látványnak utóbbi járt, míg hangzásnak egy elképesztően jó órát kaptam pszichedelikus rave-rock stílusban. Meg van bennük két év múlva a Nagyszínpad faktor naplemente idősávban.
Aztán az újabb sárviharban hajnali kettő magasságában nagy nehezen megtaláltam az egy napra kijövök a Szigetre a Korn miatt, Gábi haveromat, aki addigra egy érthetetlen, duplikált nyelven beszélt hozzám. Szeletlek-szeletlek, aggyácigit-aggyácigit, hoataxi-hoataxi. A zuhé és az elázás elől ugyanis ő nem koncertre ment, hanem a DiVino borbódénál húzta meg magát, ott meg ugye Tóbiástól (de lehet, hogy Dávid) kapta az irsai házmestereket.
2. nap
Nem könnyű a csütörtöki napra szavakat találni, fizikai és szellemi leépülésünk tökéletes története volt a második nap. Kábé ott folytattuk,ahol előző nap a magas röptű Clean Bandit-en abbahagytuk. De nézzük a színpadhoz jutást, mert az egyenlő volt az egykori tele- és intervíziós Játék Határok nélkül című vetélkedővel. A hídon átverekedtem magam a Magyarországi Lily Allen Hivatalos Fanclub zárt Facebook csoporton, majd a Mi Vagyunk Lily Allen Első és Igazi Fanclub-ja nyitott csoporton és elindult fesztivál hétpróba útban a Nagyszínpad felé. Messziről úgy nézhettem ki, mint egy gyorskorcsolyázó élsportoló: lábamat bármennyire előre tettem az mégis mindig kicsúszott oldalra miközben jobb kezemmel előre dőlve nagyokat legyeztem. Mire odaértem a Something Good Can Work című számra úgy néztem ki, mint a dányi a főböllér télvíz idején, miután hat hízót a hurkával tett egyenlővé. Csak az orrom hegye nem volt sáros, egyébként mindenem. A Calvin Harris-re is majd nagy valószínűséggel kilátogató fehér Ralph Lauren tornacipős közönség – akik a pihe-puha piros szőnyeghez úgy vannak hozzászokva, mint fesztiválblogger a vizezett csapolt sörhöz, elég jól bírta a gyűrődést, egy nyafogást nem hallottam sehonnan. Emiatt már én éreztem magam kellemetlenül.
Lily óriási hangulatot nem csinált,mert a számai sem olyanok, a Fuck You-t leszámítva, mondhatnám teljes érdektelenségbe fulladt a koncertje. A kivetítővel próbálta a hangulatot fokozni, amin a ’92-es pesti zúg acid house bulik pirulás smiley-jai váltották egymást különböző fluoreszkálós kavalkádban. Szóval Lilyke – egyem a szívét- az októberi nyárban is a lehető leglengébb top-ban és cicanadrágban, aztán számonként más-más áttetsző tunikákban tűnt fel. A produkció végére már a push-up-ot is kivette és teljesen elfogyott a cicivel, átfázva hagyta el a színpadot.
Macklemore & Ryan Lewis előtt gyors pisi, tapicska és cuppogás a Fröccsfaluig, majd vissza a Guetta-sra megtelt nagyrétre, nagysárba. Az énekes csávókámnak bizonyára eltűnt a fellépő ruhája, mert Lily Allen cicanacijában és közelben játszó Busa Pista (Irie Maffia) XXL-es trikójában pörgött, mint aki arra vár, hogy anya felöltöztesse. Ha azt írtam, a Placebo mindenidők leghosszabb elköszönése volt, akkor Macklemore mindenidők leghosszabb felkonfjait intézte ever. Nem Sziget konstellációban, hanem úgy általában. A szerkesztőség szerint többet beszélt, mint én általában. Simán lekörözte a spicces Lovasi pécsi szilveszteri csendesülős stand up-jait, de Müller Péter Sziámi ’82-es filozófiai eszmefutatásait is simán kenterbe verte. Gyakorlatilag a számok között kis akadémia székfoglalókat vagy diplomavédéseket tartott a szcientológia egyház legújabb kutatásairól. Egy óra alatt sikerült hat számot eltolnia. Próbáltunk volna ezek után átmenni a Bonobo-ra és Stromae-ra, de ott megint a halálfélelem és a kordonra passzírozott hollandok látványa riogatott. Ezzel az A38 problematikával valamit most már tényleg kellene kezdeni!
Végül átellenben akartuk kideríteni, hogy mi is lesz ez a meghirdetett Ganxta Jazz. De Zolee csak annyival kezdte a beköszönését: Ki hitte el, hogy itt jazz zene fog szólni? A választ meg sem várva röhögve csak annyit mondott: – Az nagyon rábaszott! Majd belekezdtek Lacával a Vato Loco-ba.
1.nap
A Sziget első napja minden mínusz előjel nélkül hivatalosan 13-án indult. A diákkedvezményre előfizető hetijegyes magyar pubertások most lepték el a Hajógyárit. Nem maradt kihasználatlanul egyetlen négyzetcentimétert sem, a HÉV is csurig tele volt. Én ebben a forgatagban töltöttem be a vendéglátó szerepét, mert hét éves keresztfiamat (anyukájával) élete első fesztiváljára kísértem ki a köztársaság forgatagába. Ha fogantatása nem is, de születése szinten egy Szigetes Faithless koncerthez köthető, amikor édesapja felhívott és közölte velem a hangzavarban az örömhírt.
Babzsákos Andris magától értetődő természetességgel mászott fel a bekötő úton a Budapest felirat „E” betűjére, oda ahonnan a biztonságiak tenor basszusban szokták finoman leüvölteni a hasonló vagánykodókat. A fotó elkészült rendben, rock ’n’ roll életérzés pipálva, mehettünk kézen fogva a leghangosabb irányba. Kezdtünk egy nyakban Imagine Dragons-szal a teljesen megtelt nagyréten, akik érkezésünkkor a Blur-től adták elő a Song2 (?), majd még három szám után Dis egyértelmű mozdulatokkal jelezte, tegyem le és nézzünk más móka után. Így elmentünk játékországba, ahol először az ugráló utcaszínházasokat néztük meg, akik teleszkópos lábaikon gyakoroltak az esti produkcióra, illetőleg az akkor még alvó sárkányt. Andrist persze egy darabig nem is lehetett elvonszolni a monstre szerkezet mellől, őt a vas dragon jobban érdekelte, mint az éneklő. A VÁM-ZOLL kertjében lévő megannyi játék, célbadobás, a horgászengedélyhez kötött műanyag halacska pecázás, diótörés, valamint a minidiszkó egy darabig elterelték a figyelmét. Majd vacsi természetesen a repülőgyík tövében, kérlelve anyát, hadd maradjanak éjfélig, amikor az életre kell. De nyolc körül már indulni kellett haza, hogy ő álmodja tovább ezt a mesét.
Késő este, amikor is Andris már biztosan aludt visszamentem és megnéztem a kénköves bűzt eregető, villódzó szemű és petárdákat okádó hét (mínusz hat) fejűt, rajtuk gitárosokkal, mellettük ugráló középkori kardozó katonákkal. A látvány jó, de dramaturgia felejthető volt, így öt perc múlva már máshol voltam.
Nyolc körül csatlakozott hozzám asszonkám, akivel a grunge-alt rock és Placebo hatás kedvéért elmentünk romantikázni (én voltaképp nosztalgiázni) a Nagyszínpadhoz. Ez a Brian Molko már nem a Blájen. Nem azért mert a frontember kezd hasonlítani egy csúcséveiben járó MILF-re, hanem mert albumaik már régen nem olyan izgalmasak, mint tíz éve. Szóval van egy finom retro Depeche Mode feeling-je a hallgatónak, ha őket látja élőben, de mivel korábbi albumaikat nagyon szerettem, nem tagadom, jól éreztem magam. A bulit csak két intermezzo rombolta: egy hülyének sikerült a közönség felett repkedő, és igen-igen alacsonyan szálló dront szándékosan megdobni, így az közénk zuhant. Persze kibe térdelt bele a joystick-es úriember ex machina, aki a VIP-ből Sandokan ugrással vetette ki magát, hogy rohanjon a szerkezetért? Naná, hogy az én hátamba! De azt csak később fájlaltam, mert tényleg sajnáltam, a nem két filléres kütyüt és a láthatóan csalódott és megtört kezelőjét.
A másik, hogy a Placebo-nak sikerült a fesztiválok leghosszabb elköszönését produkálniuk ever – szerintem új Guiness rekordot állítottak be. A Srácok letették a hangszert, fél perc, bütykölték a torzítót, hogy a gitárok még akkor is gerjedjenek, ha nem pengetik, másfél perc. Meghajoltak a színpadon, fél perc, kijöttek a kifutóra, fél perc, meghajoltak, keletnek-nyugatnak, észak-délnek, egy perc. Visszasétáltak integetve, fél perc, Forrest Pisitike visszajön és behajítja a dobverőt a rajongók közé, egy perc, levonul az együttes a színpadról, fél perc. Figyelj, nincs vége! Brain visszajött integetni fél perc. Na, ezt add össze!
És jött az amit, a legjobban vártam az Sziget alatt, az Arctic Monkeys frontemberének kis barátja, akit Alex Turner rendszeresen emleget saját fellépésein: Mr. Miles Kane. Stílusában és hangzásában elképesztően hasonlít a majmok zenjére, és ezt a szintén angol szövegíró dalszerző sosem titkolta. Olyannyira nagy a zenei egyetértés kettejük között, hogy közös formációt is alakítottak Last Shadow Puppets néven.
Az első egy óra azzal telt, hogy a szerkesztőségi kollegák előtt komplett bohócot csináltam magamból, amikor az egész koncertet végig léggitároztam és- doboltam. Annyira azért nem lógtam ki a sorból, mert csak egy voltam az extázisban éneklő sorstársaim között. A polómat csak azért nem vettem le és kezdtem a fejem fölött pörgetni, mert a mögöttem álló főszerkesztő nem csinált volna olyan jó fotókat, amilyeneket. A folyamatos ugrálásra késztető indie-garázs-rockabilly életérzés pulzált végig a levegőben. Valójában csak egy óra elteltével vettem szemügyre jobban kis kedvencemet. És persze azon imádkoztam, hogy ne szálljanak el a hangfalak, és ne álljon le a buli, mint az előző napi Bloody Beetroots-on. A makedón Chuck Berry valami szürke ocelot mintás borzalom ingben ugrálta a terpeszeket, térdelt le és hátradőlve tolta a reef-eket, mint Micheal J. Fox a Vissza a jövőben, majd a feje fölé emelte gitárját és úgy is torzítgatott. Később csinos kis blúzából tyúk melle, majd cingár hasikája is kivillant, ami megbocsátva, mert láthatóan dőlt a víz róla. Glastonbury-s koncertjük és stúdióalbumaik langyos víz ahhoz képest, amit a csávó az A38 sátorban művelt tegnap este. Ú-úztam, lá-lá-láztam, guggoltam körülöttem levőkkel, ütemre tapsoltam, és egyáltalán nem volt ciki mert mi akartuk! Aki egy pillanatig is bizonytalan volt abban, hogy az Arctic Monkey jó vagy rossz koncertet adott a VOLT-on, annak a tegnapi este legyen a mérce, szerintem a tanítvány csúfosan legyőzte mesterét, példaképét. Így kell megenni a közönséget vacsorára , totál palira vettek, de ahogy Kane csinálta úgy meg szeretek pali lenni.
Majd tanulva az előző nap tömegnyomorából a kijáratnál maradtunk az A38-ban. Nincs már ugye Party Aréna és mindenki ide akar benyomulni, ami FIZIKAI képtelenség, így üldögélve vártuk meg a London Grammar dublőrjét a Clean Bandit-et. Az első számnál azt hittem saját maguk paródiája szeretnének lenni, de két perc múlva, a második számnál kiderült, hogy ez lesz majd szomorú valóság. Eszembe is jutott egy Woody Allen vicc az Annie Hall-ból. –Drágám, észrevetted, hogy itt milyen rosszul főznek. – Igen, de legalább keveset adnak belőle. Szarok voltak a számaik, de legalább rövidek. Puzsér Robi, valószínűleg doktori disszertációját tudta volna megírni erről a borzalomról. Látattok már Eurovíziós Dalfesztivál bármelyik máltai együttesét? Na, kábé ilyen volt ez is: eurodance együttes, Dj Bobo ütemekre (de ez sértés a svájci előadóra nézve), két-három bestia vonaglásával a háttérben. Volt egy 90 köbcentcis, hosszú, seggig érő szőkehajú cica-mica, aki hegedűjét elektronikus nagybőgőnek használta és egy Kozso forma, még úgy 16 éves korából, aki rappelgetett. A közönség rózsaszín műkörmös tündérkéi ültek pasijuk nyakában és énekelték a Juventus Megamix cédét ’94-ből. Nem is csalódott voltam, hanem rettentő mérges, mert Sziget sajtóanyag ennyire nem b…tt át még palánkon engem.
0.nap
A tegnapi igen felejthető Tankcsapda és Blink után szerettem volna egy emlékezetesebbet, így nomen est omen alapon néztem be A Day To Remember koncertjére. Reméltem, hogy a metelacore-nak és pop-punknak hirdetett fellépés kárpótol majd a mínusz egyedikért. Szép számmal gyűltek össze a nyolc felfüggesztéses piros A38 sátorban.
A közönség imádta a számokat, az akusztikus balladájukat kívülről énekelte a közönség, ez már jó jel volt nekem. A pattogósabb számoknál pár hörgés és gitárzúzás emlékezetett a banda metál jellegére, de utóbbit figyelmen kívül hagyva, igazából egy valódi post-hardcore bandát láttam, amit meg, ha úgy vesszünk, nem árt dallamokkal teletűzdelni csakhogy jól érezzem magam, az meg a négy gitár ellenére sem volt meg nagyon. Bemelegítésnek azonban tökéletes volt, de azért üres járatokban tekintetem gyakorta elkalandozott a francia és holland fiúk ovi hajhúzós ismerkedésnek fesztivál megfelelőjének kis epizódjainak irányába. A srácok lődözgették a jobb csajok haját a tömegben megbújva. Szegény ázott áldozatok először feldúlva szitkozottak, majd az ötödik spriccelés után sejtve, hogy a két szép szemükért pécézték ki őket, már mosolyogtak az egészen. Aztán volt az a blogger, aki elővette műsorfüzetét a buli kellős közepén, bogarászva a következő program gps koordinátáit, szintén kapott egy pár löketet keze ügyébe, de csak annyit, hogy lapozni pont ne tudjon már. Kezemet feltartva, magamat megadva, jeleztem, hogy többet ne lőjenek, és ahogy a filmekben szokás átadni pisztolyt a rendőrnek, lassú mozdulatokkal tettem el a Sziget útlevelemet farzsebembe.
A zenekar számos nem túl költséges hozzávalóval valódi party hangulatot rittyentet hat óra magasságában. Először 20 strandlabdát dobtak az első sorokba, majd a ráadásban 40-50 vécégurigát hajítottak be, amiket mindenki tovább dobott a magasba, látványnak ez tényleg mókás volt, végül egy konfetti bombával zárult a floridai rockerek programja.
A nap fénypontjának számító Queen of the Stone Age fellépésére már kevesebben voltak kíváncsiak, mint az előző napi Blink-re. Sajnálhatják, akik nem látták, mert az idei Sziget eddigi legjobb produkcióját láthattuk. Nem is lesz könnyű másnak ezt a héten megugrani. Josh Homme pár bazmegolása és cigire gyújtása olyan magától értetődő és manír mentes volt, mint szülinapomon a gyertya elfújása. Alex Turner az Arctic Monkeys-ből ugyanezt showelemként bohóckodással – persze erős kaján összekacsintás mellett – használta nemrégiben a VOLT-on, de az egy másik sajt. Ha van köztettek olyan, aki a Drágán ad az életedet Bruce Willis-szel huszadjára is megnézi karácsonykor, akkor érti, hogy a frontember miért olyan kúl és természetes csávó. Itt nem volt égő FUCK felirat, mint a Blink-en, füst és lézer, az egyetlen látványosságot a nagyérdemű magának csinálta: a közönség a nagy tülekedés ellenére a tenyerére emelt egy kerekesszékes fiatalembert. A QOTSA koncertje egy pillanatra sem ült le, végig fenntartotta a figyelmemet, nem néztem az órámra, nem izgultam azon, hogy mikor is kell majd elinduljak a Fröccsfaluba, ahhoz hogy ne legyen tumult. Ők jöhetnek vissza két év múlva, kíváncsiak leszünk rájuk újra.
Deadmau5-jal – aki az Opening Show-t volt hivatott celebrálni – úgy voltam, ha nem veszi Guetta-ra a figurát, azaz nem röhögöm szembe percenként kétszer, nem megyek át az A38-ra, és maradok tiszteltettel. A Cini-cini muzsika táncol a kis Egérke típusú magánszám, már önmagában is beindítja a nevető izmokat. Mivel a pótmétert lehúzta már első pár percben, mint Dj Arató ’86-ban a velencei kempingben, így tényleg nem lehetett kibírni röhögés nélkül. A mozgássérült fiú, aki a stoner rock kiválóságain még a magasban csücsült, legnagyobb megdöbbenésemre kiszállt a tolószékből és bicegve eltűnt a tömegben. A színpadon és a két kivetítőn futó vizuál effektek mindössze húsz percig feledtették a minimál prüntyögést, így amikor jobb a VJ, mint a DJ alapon, átballagtam Jimmy Eat World-re. Ő kérem nem voltak rosszak, sőt egész hallgatható rock zenét toltak. Mivel ők sem mai kakasok és így volt egy pici Blink beütése dolognak, ha rájuk néztem – mintha apám játszott volna fűzőben vagy legalábbis a Vörös István és a Prognózist láttuk volna a saját búcsúkoncertjükön – kiültünk a bloggerekkel a hátsó kertbe és inkább csak hallgattuk őket. A nagy számok azért nekem végig elmaradtak a JEW-ból.
Szerkesztőségünk hivatalos Balaton Sound bloggerének javaslatára – némi fenntartással Egérke után – megtekintettük a taljánok büszkeségeit The Bloody Beetroots-t. Az igazi fejletépős house punk, formáció – mintha korai Daft Punk-ot háromszor gyorsabban játszották volna csutka basszussal – öt perc alatt kinyírt bennünket. És rögtön meg is kérdeztem magamtól, ha ezek ilyen hamar ilyen jó hangulatot csináltak, miért nem kapták meg a Nagyszínpadot? Bár lehet, hogy akkora hangerő mellett kiengedték volna nagyrétre, a Sziget Kft. Gerendai Karcsibácsi Óbuda díszpolgári címét kockáztatta volna.
Úgy süvített a mélynyomó, hogy a legtöbb partizni vágyó ide akart betódulni. Nem is sokszor láttam még ilyet: Az A38 sátor főbejáratánál a szigetlakók a kordonokra passzírozták egymást. Kétségbeejtő volt látni, hogy a biztonságiak, a bent tombolók érdekében miként küzdenek a zsilipeknél a kint várakozókkal: hol tenyerükkel, hol megtámasztva magukat hátukkal. Pár srácot láttam a dühöngőbe érkezés után, ahogy fogta mellkasát és görnyedt össze levegőért kapkodva. Nyilván nem értek hozzá, így hosszasan nem is osztom azt észt, de esetleg még kint kellene oszlatni a tömeget, hogy hasonló eset ne alakulhasson ki.
-1.nap
Már kollegáim és ügyfeleim is nagyon jól tudják, ha kezdődik a Sziget a sarokba dobom öltönyöm és megyek gyűjteni a zenei és közösségi élményeket a Hajógyárira. Idén sem lesz ez másképp, az én bejelentkezéseimet majd itt olvashatjátok olyan késő délután magasságában. Mert hát én vagyok a szerkesztőség legidősebb férfi tagja és már korántsem olyan egyszerű összerántani gondolataimat és ábrázatomat, átállni öt órával odébb, buenos aries-i időzónába, feldolgozni a fesztivál jetlag-et, mint a szerkesztőség többi fiatal tagjainak.
Az indulásnál gyakorlottan összeszedtem a legfontosabb útravalókat az övtáskámba tartalma: pár szál cigi, paypass, 100%-ra feltöltött telefon. Amit meg otthon hagytam (zsebkendő, gyufa, még cigi), azt anyuka hozta egy szem fia után, mert muttinak idén is hetijegye van, ugyanis imádja a Tankcsapdát és a hasonló zúzósabb zenéket. Majd indulhatott a kábé egy órás sorban állás a jegyért, szerkesztőségi kollegák begyűjtése (de asszem ők gyűjtöttek be engem), fröccsfalu felkeresése, minden, ami komfortérzetemet teljessé tette. Utóbbiban, a Bárdos Pincészetnél megtudtam, hogy az árusoknak nem kell már bíbelődni a monstre, kétemberes szódás palackok hurcolásával, mert központi házból kapja az egész mini borközség a lehűtött szikvizet. Az árak sajnos nem csökkentek 2013 óta: egy maflásért (5 dl bor, 5 szódáért) 2250 pénzt kell kipittyentenünk kártyinkánkkal
Aztán Nagyszínpadnál családilag megnéztük a Debrecenből (köpés a távolba) 2014-ben (köpés) a Sziget Fesztiválon (köpés) a kib@szott (köpés) Tankcsapdát (köpés). Ez volt a 25 éves jubileumi turné egyik állomása. Ezúttal nem kaptak több órányi idősávot, akkora felhajtást, és akkora figyelmet – értsd: közönséget, mint az öt évvel ezelőtti nagyszabású Sziget koncerten, mindössze másfelet, egy program volt a sok között. Tavaly volt egy kis sértődés bennük, mert nem játszhattak a Nagyszínpadon, így egyáltalán nem mentek el Hajógyárira. Látvány és fénytechnika hibátlan volt: láng- és füstoszlop, némi petárdával.
Lukácsék már régóta (Cseresznye kilépése óta) felvarrták setlist-jüket így nem kellett hála a jó égnek az ülj le mellém valamit mondok-at sem akusztik, sem semmilyen más verzióban végigszenvedni. Jó ideje elővettek már régebbi számokat és a Sidi alatt írt nótákat. Ezekből talán azért kevesebbet, mert az ucsó két album már annyira nem lett olyan, hú-hú de jó, mint a korábbiak, sőt a kritika meg én sem álltam melléjük az igen ellentmondásos és erőletett, a sajtónak szóló Őrizd meg a békét, de Köpök rátok című szám után. Elég az hozzá, becsülettel végigálltam a koncertet, de egy a Félre a tréfát című opus-on kívül egy csöppet sem éreztem azt az évfordulós hangulatot.
Majd jött a nagy szélvihar, tinicsordák szokásos vonatozása az első sorig majd vissza, vizipisztoly párbaj, és a rágógumi, vagy álpunk ismert, de nem legjobb követői a Blink 182. A műfajról már korábban és bővebben értekeztünk, ami a salsában a Te quiero és coracao, az itt a weird, ex-girlfriend, shot. Kialakulása: az Egyesült Államok, megfigyelési helyei: elsősorban fesztiválok, fontosabb előadói már jó eséllyel retro zenekarnak számítanak, hiszen túl vannak már legnagyobb slágereik megírásán. Van közöttük olyan, akinek énektechnikáját sosem sikerült karakteresre vagy tisztára csiszolni. Ezek közé tartozik a Blink is. Egy órát bírtam a se jobbra, se balra heringkiképzésben, aztán meguntam az ugyanolyan számokat és mellettem léggitározó öreg junkie-t, és VIP-ből hallgattam végig a buli végét. Ahol aztán Palvin Barbit nézegettük egy darabig, ahogy újdonsült fiú ismerőseivel, – akik nagy valószínűséggel és többek között sátrukat is a Magic Mirror-nál állították fel – táncikálnak önfeledten. Majd fél egy tájékán a sprint helyett inkább a HÉV kordonját átugorva – ami igen labilis szerkezet, don’t try this at home kategória – hazazötykölődtem és szerelmes pillantásokkal kuporodtam a hűtő elé.
És egy jó tanács végére: aki ma vagy holnap teteti fel a karszalagját a bejáratnál, gondoljon arra, hogy melyik kézzel is törli nemesebbik felét. Hiszen a pántlika olyan hosszú, hogy belelóg az kérem mindenbe. Szóval, ha valaki például jobb kézzel törli, akkor a bal kezére tegye és fordítva.
Ennyit akartam még. Én meg egy hétig átszokom a bal kezes verzióra