Blondie – Táncdalfesztivál Sátor Aréna kiadásban

Az idén negyvenediket jubiláló Blondie kedd este félig töltötte meg Papp László Budapest Sportaréna elkerített harmadát. Mi a foghíjas publikum, létszámilag inkább hasonlítottunk egy teltházas Madách Színházra, vagy két metrószerelvény utazóközönségére, mintsem egy a Rock and Roll Hall of Fame-be is bebocsátást kapó zenekar egymáson taposó rajongóira.

Odett alias ifj. Péterfy Bori izzította elő a közönséget, akit én csak a bejáratnak támaszkodva figyeltem. Van az a pillanat, ami elragad, de ez nem az volt. Még kell pár jó szám és kevesebb manír, hogy a színpadhoz csalogasson az ifjú tehetség. A tíz évvel ezelőtti techno számok az átállás alatt inkább a pumpát vitte fel bennem, mint a jókedvemet.

Debbie Harry olyan zárt szájjal kezdte énekelni az első a One Way or Anonther című számot, hogy arra gondoltam, hogy a mennyire mérges lehet most ő arra a magyar fogorvosra, aki miatt szájzárat kapott. Kezdeti feszültsége csak lassacskán oldódott, jó darabig csak napszemüvegen keresztül szemlélte hallgatóságát. A negyedik-ötödik dalnál lépett kapcsolatba Budapeszttel, de nem voltunk wonderful-ok, vagy amazing-ek – mondjuk kevesen is voltunk hozzá -csak lehellozott bennünket. Felhúzott szemöldököm mögül végig azt vártam, hogy mi fog ebből kisülni.

Az összkép hasonlított egy olasz család éttermi vállalkozására, a kisvendéglők minden esetlenségével: anya felszolgál, nagyapa virágot árul, a többiek meg rutinszerűen besegítenek a konyhán. Nem sok kommunikáció volt közöttük, mindenki tette a dolgát, mintha csak másfélóra lenne a zárásig. A dobos volt az egyetlen, aki rendesen megizzasztotta magát, püfölte a szerkót böcsülettel, felforrósodott dobverőjét attrakcióként jó szakács módjára egy szám alatt kétszer is, feldobta a levegőbe. Az alapító-basszeros Chris Strein gyakorlatilag fényesítgette, simogatta hangszerét, néha úgy tűnt még mindig csak beáll, és nem szóltak neki, hogy ez már a koncert. A road-ok szerintem csak azért cserélték a gitárját, hogy el ne aludjon. A billentyűs fura, magának való szerzett volt: átlátszó selyem atlétájában, tenyérnyi napszemcsijében úgy nézett ki, mint a serdülő David Guetta csak megborotválva. Bátyuskája, a szólógitáros srác, volt az egyetlen értékelhető showelem aznap este. Örült is magának láthatóan, nagy kaján vigyorral mosolygott ki a közönségre, mintha csak egy órával korábban tudta volna meg, hogy lemezszerződést ajánlottak neki önálló albumára. A ritmusgitáros apuka olyan volt, mint egy jó törzsvendég: mindig a szokásosat csinálta, de az sem tűnt volna fel, ha aznap nem jött volna el.

Deborah Harry próbált egy-két ütősebb számot is énekelni, ami megfelelt az együttes pop punk címkéjének, de abból inkább valami érdekes dörmögés kerekedett. A rockosabb számok mellé rittyentett tánc meg hasonlított a must készítésre, mikor a szőlőt tapossák a dézsában. A szöszi magasított pata szandáljában olyan esetlenül totyogott a színpadon, mint egy birodalmi lépegető, ami épp a vécét keresi. Én esküszöm attól féltem, hogy fel fog dőlni. Az ex-playboy nyuszi hozott valamiféle Zoltán Erika-Tina Turner keveréket, nem sok kecsesség vagy báj volt benne. És hogy milyen volt szőkesége? Meglepetten tapasztaltam, hogy nagyon dús, atom fényes és még a közönség is tükröződött benne. De ki látott már Blondie-t fakó hajjal? És hogy milyen volt hangja? Sápadtka, a nagy belmagasság és a nem túl jó akusztika fátyolossá tette. A diszkó számoknál hol magát, hol a vokál sávot énekelte meg, mintha kereste volna helyét a dalokban, egy óra húsz perc ebből untig elég is volt.

További fotóink a Facebookon, erre!