Nagy Művész késsel a kezében – Benjamin Clementine koncertkritika

Tegnap este az A38 Hajón adott koncertet a nemzetközi zenei sajtó (és itt most nem a Bravo magazinra gondolok) által korunk egyik legnagyobb fiatal tehetségének tartott Benjamin Valentine Clementine. Faszikámat megelőzte a híre, az egyik idei Hajós sajtótájékoztatón is felhívták a figyelmünket, hogy valóban egy olyan művész sikerül elhozni Budapestre, amilyen nem jár minden nap kishazánkban. Ennek megfelelően kis internetes kutatás után (ugyanis még nincs nagylemeze Benjinek) kábé képbe kerültem, és úgy mentem az A38-ra, hogy valami igazán katartikus élményben lesz részem.

A Nagy Művész előtt még az a Mayberian Sanskülotts zenélt duó felállásban, akikkel februárban tök jót interjúztunk, és amúgy is nagyon szeretjük a zenéjüket. Most végre élőben is hallottam ezeket a végtelenül letargikus dalokat, amik ilyen minimál hangszereléssel is gyönyörűen szóltak. Csak sajnos Csordás Zita dalok közötti félmondatai elég sokat elvettek az élményből. Értem én, hogy ők tényleg végtelenül visszahúzódó művészek (nem csak előadják, ez tavaly kiderült számomra az interjú alatt), de ezek a „bocs, hogy élünk”, „már csak 3 számot kell kibírni”, „ezt a dalt 2 napja írtuk, reméljük nem lesz nagyon rossz” és hasonló szövegek teljesen komolytalanná tették az egész koncertet, és bármennyire is tetszik a produkció, az ember nem szívesen tapsol, ha az előadón is azt látja, hogy most szívesebben lenne valahol egész máshol. Akkor már inkább ne tessék mondani semmit, mert maga a zene és szöveg amúgy a legjobbak közül való.

Ennyit a MS-ről, nézzük is, mit nyújtott a 9 óra magasságában színpadra lépő Benjamin Clementine! Pontosan azt, amiért mentünk: katarzist.

Az arc tényleg az a fajta őrült művész, akikről elvontabbnak szánt popcorn filmek szoktak mesélni, szinte a karikatúra határát átlépve. Benji mezítláb, egy szál szövetkabátban lépett a színpadra (max egy alsógatya lehetett még rajta), dalok között úgy húzta össze meztelen felsőtestén a kabátot, mint a hajléktalanok szokták a legzordabb téli hónapokban valamelyik aluljáróba menekülve a fagy elől. Ez mondjuk nem tudom mennyire volt komoly, de előadta, hogy fogalma sincs Bulgáriában vagy Magyarországon van-e, csak annyit tud, hogy Budapesten.  És erősen csodálkozik, hogy értjük azt a nyelvet, amit beszél…
Ezen kívül úgy motyogott magában a dalok között, hogy komoly koncentrációt igényelt mondandójának a megértése. Egyébként a dumája teljesen rendben volt, megtudtuk, hogy egyik dalához az adta az inspirációt, hogy mikor Párizsban munkát keresett, egy mosodából elhajtották a picsába (The old lady said to me: fuck off”). Meg hogy mennyire érzékeny Edmonton című dalára, amit csak a közönség unszolására énekelt el, és meg is könnyezte a végén. Szóval teljes csodabogár benyomását keltette Benjamin Clementine óriási, gyönyörű zongorájánál ülve, az a fajta, aki nem csak azt nem tudja mennyi egy kiló kenyér, vagy ki a brit miniszterelnök, de valószínűleg még a kontinenst sem tudná ,megtippelni, melyen éppen jár.

De ezzel nem volt idő sokáig foglalkozni, mert amint hozzáért fent említett gyönyörűséges hangszeréhez, megszűntünk vele foglalkozni, ő csak az eszközzé vált, amely útján hozzánk ért zenéje. Fantasztikus hangja és földöntúli kapcsolata zongorájával szinte minden szájat tátva hagyott arra a másfél órára a hajó gyomrában. Agyunkból kisöpört minden nem odaillő gondolatot, szívünket kezdte egyre erősebben szorongatni (páran állítólag egy sarokban zokogó bádogembert is láttak a terem végében). Egészen kivételes koncertélmény volt ez, olyan, amit valószínűleg könnyűzenei koncerten nagyon ritkán él át a földi halandó.

Teljesen kikerült a jelen lévő jó félháznyi ember térből és időből, és nekem is csak a kétszer eljátszott, koncertzáró I Won’t Complain alatt jutott eszembe, hogy ez a teljesen elvarázsolt figura, akinek fogalma sem volt melyik országban van, mennyire is megforgatta a magyarok kis szívében a kést pár perccel azelőtti London című dalában:

London London London is calling you
What are you waiting for, what you searching for?
London London London is all in you
Why are you denying the truth
I might I might I might be boring you
Although its not clear as the morning due
Though my ways are not happening i won’t underestimate
who I am capable of becoming

Kemény egy este volt, na.

(Megjegyzés 1: Amúgy tudja valaki, hogy milyen magyar műből játszott fél percet a koncert elején? Én sajnos teljesen műveletlen vagyok a komolyzene terén.)

(Megjegyzés 2: Benji és managementje minden fotózási lehetőséget megtiltott, így profi grafikusunk rajzával illusztráljuk a cikket.)