Nyilvánvalóan hálás újságírói feladat olyan külföldi zenekarok koncertjéről cikket írni, akik csak nagyon ritkán, vagy csupán egy alkalommal lépnek fel Magyarországon. Az újdonság varázsa és a hasonló közhelyek… (Bár mondjuk például az elmúlt években több lehetősége volt az embernek a Parov Stelart élőben elcsípni, mint a hiperkarmát…) Így hajlamosak vagyunk evidenciaként kezelni hazai kedvenceinket, és hosszú ideig nem is foglalkozni velük. Annak idején egy Zöld Pardonos nyári tucatbuliról valóban nehéz volt okosat mondani, de szerencsére télen egyel könnyebb a helyzetünk. Én annak vagyok a híve, ha időről-időre a saját kedvenceinket is vizsgáljuk felül, nézzük meg, merre tartanak, hol járnak a jelenben, és milyen perspektíva elérhető számukra a jövőben. Ilyen világmegváltó gondolatok után, engedjétek meg, hogy elmondjam, hol is tart egyik kedvencem, a hazai alternatív zene egyik zászlóshajója, a 30Y. Mindezt teszem a tegnapi teltházas Akvárium Klubban rendezett koncert fényében, vagyis inkább annak apropóján.
A koncert ajánlójában részletesen szóltam a zenekarral elmúlt évben történtekről, ettől most tekintsünk el. Nézzük inkább azt, hogy mi van! Az Akvárium előtt Unicumot iszogatva pont azt beszéltük, hogy mintha a banda egy kicsit hátrébb lépett volna a pár évvel előtti státuszához képest, úgy tűnik, végérvényesen megragadt a klubzenekar kategóriában. Erre Beck Zolinál is rákérdezett a Recorder pár napja, és ő valami olyasmit mondott, hogy ez egyáltalán nem baj. Szerintem se.
Nem kell mindenkinek óriási tömegeket megszólítania, ahogy mondani szokás, kevés a fóka, sok az eszkimó. A zeneiparban (pláne a magyarországiban) ez hatványozottan érvényesül, és míg például a Tankcsapda évenként böfög fel egy nagylemezt és folyamatosan koncertezik, a Quimby Jordániában haknizik, és mindig kreatívkodik valamit (cédé, DVD, könyv, stb.). a Punnany meg egyszerűen minden reggel tükörbe néz, és szerelembe esik, addig a 30Y nem csinál kábé semmit. Vagyis de: mostanában dalokat ír, és jelentet meg, hol jobbakat, hol gyengébbeket. Ez valószínűleg nem a legjövedelmezőbb üzleti modell, de pont ezért is a legőszintébb.
Egyébként is, Beck Zoli a kortárs könnyűzene leghitelesebb figurája, az az arc, aki tényleg soha nem fog odaállni tehetségkutatók mögé, nem fog saját magáról könyvet íratni és alkoholmentes meggyes Sopronit sem fog mosolyogva szürcsölni a kamera felé kacsintva. Egy tavaszi Lángolós interjúban annyi igaz és elgondolkodtató dolgot olvastam tőle, hogy azóta időről-időre visszatérek hozzá, mint valami mantrához. Most mindenki gondoljon a jelenlegi zenei élmezőnyre, a Parkot és nagy fesztiválok főműsoridejét megtöltő zenekarokra, és olvassa el a következő Beck Zoli gondolatot: „[…] szerintem a magyarországi színtéren nagyon nehezen jutnak el, vagy mernek eljutni oda a zenekarok, hogy magukra tekintsenek néha kívülről, és azt mondják maguknak, figyelj egy kicsit álljunk meg, mert valami nincs rendben. De ez a rákérdezés a magunk dolgaira nem morális választás. Egyszerűen alkalmatlanok vagyunk arra, hogy eljátsszuk a dalokat csak azért, mert el tudjuk játszani, vagy csak azért, mert népszerűek.” Nekem így kapásból a Vad Fruttik ugrik be, senki más.
Na szóval van ez az általam eddig kellőképp körülajnározott ember, és a zenekar (véletlenül sem „az Ő zenekara”), akik hiába vettek vissza az elmúlt években a tempóból, kicsit el is voltak tűnve, csak csináltak egy teltházat az Akváriumban (úgy hogy velük egy időben a KisHallban Skindred zúzott, a SYMÁban Annáék jubiláltak és mutattak be lemezt, Stereo MC’s volt a Hajón és amúgy is nyüzsgött az egész város). És mit kapott az az ezer valahányszáz ember a pénzéért? (A jegyhez járó új CD-n kívül persze.) Kurva sok pozitív energiát.
Ez persze egy oda-vissza működő dolog szerencsés esetben, itt is így volt. De tény, hogy amellett, hogy hallhattuk a régi kedvenceket és az új dalokat, szinte vibrált a levegő ezektől a pozitív nem tudom miktől… Ez elég nyálasan hangzik (elolvastam még egyszer, nem csak úgy hangzik, az is), de mi a frászt csináljak, ha tényleg ez van? Egyszerűen feltölti az embert annak a látványa, hogy van 4 ember a színpadon, akik baromira élvezik, hogy ott lehetnek a közönségükkel. Nem a zenélést élvezik, nem a koncert után szétosztott gázsi gondolatától vigyorognak, nem a presztízstől, hogy megtöltötték a főváros legnagyobb klubját, hanem mert ott lehetnek, velünk. Innentől kár a setlistet froclizni (amúgy feltűnő módon a nagy részét a nagyon régi, vagy a nagyon új dalok tették ki a negyedik lemezről vagy a Városemberről alig volt dal), a hangosításról elmélkedni (szokás szerint úgy szólt, mint az álom) vagy bármi mást elemezgetni.
Bementél, kijöttél 2 óra múlva és úgy érezted magad, mintha egy baráti sörözésre (borozásra) ültél volna le a zenekar tagjaival. Tavaly a Fishingen voltunk szerkesztőségileg fröccstúrázni Beck Zoliékkal, ott láttam, milyenek a való életben, face to face, egy zsíroskenyér fölött a vízimalom udvarán. Tudjátok milyenek? Pont olyanok, mint az Akvárium színpadán, vagy lennének a Sziget Nagyszínpadán. Sose lesznek, de ez tényleg lényegtelen.
Szóval a koncert nem jó volt, vagy rossz, hanem harmincipszilonos, és ez a legjobb ami történhetett. Az új lemezen amúgy az elmúlt időszak 3 EP-jének dalai vannak, pár kifogástalan sláger (Ahogy elképzeltem, Dobozember, Szívemhez szorítom) és pár gyenge tétel is akad. Lehet őket ízlelgetni, ismerkedni velük, aztán ha valakinek lemerülnének az elemei a hétköznapok taposómalmában, az forduljon kezelőorvosához, gyógyszerészéhez, vagy hozzám, és felírok neki látatlanban egy 30Y koncertet.
(Most ugrik be, hogy elfelejtettem kihasználni a pozitív energiáknál a metapoént, mely szerint Unicumot fogyasztott a zenekar a színpadon, ami amellett, hogy valóban illeszkedett az általam észlelt pozitivizmushoz, igazán tiszteletre méltó dolog. A viszkivel, pálinkával meg vodkával, ne adj Isten ásványvízzel bénázó többi rockzenekar is tanulhatna Zoliéktól…)