A Nouvelle Vague azon zenekarok sorába tartozik, akik elég gyakran lépnek fel Magyarországon. Klubkoncerteken és fesztiválokon is rendre feltűnnek kishazánkban, és ugyan még nem törtek parov stelari magasságokba, de azért csak az nem látta őket élőben, aki nem akarta. Illetve én, aki már sokszor akartam, de ez valahogy mindig meghiúsult.
Így aztán kapóra jött, hogy a Mikulás a nyálkás időjárás, és a december 7-i borzasztó másnaposság mellé egy jó kis Nouvelle Vague koncertet hozott Budapestnek. A város pedig köszönte szépen, élt a lehetőséggel, és szépen el is fogyott az összes belépő az Akvárium NagyHalljába.
Pedig hát miért is nagy szám ez a zenekar? Nem találták fel ők a spanyolviaszt, csak a jól bevált receptet követve világslágereket dolgoznak fel a saját stílusukban (jelesül: sanzonos popban). Ez elsőre nem hangzik nagy számnak, de aztán tessék meghallgatni a The Dead Keneddy’s Too Drunk To Fuckját Mélanie Painék olvasatában! Cuki, vicces és persze táncolható. Na nem úgy, ahogy az eredeti (értsd: az ember szét akar rúgni mindent, amit csak ér), inkább olyan lötyögősen. És el is érkeztünk ahhoz, hogy mitől tartottam a koncert előtt.
Az elmúlt hónapokban sikerült több olyan előadó koncertjébe belefutnom, akiket otthon tanulás vagy takarítás közben szívesen hallgat az ember, még a hajnali metrón (tökegyedül ugyebár) is kellemes útitársnak mutatkoznak, de élőben egyszerűen unalmasak. Rövid távon érdekesek, mert remek zenészek adják elő őket, általában nem mindennapi énekhang társul hozzájuk, de hosszú távon számomra háttérzenévé alacsonyodnak, és elkezdem érezni, hogy fárad a lábam, kéne egy fröccs, holnap miket is kell csinálnom a munkahelyen, stb… Legutóbb Emíliana Torrinival égettük meg magunkat hasonlóan, és valahol azt éreztem, hogy a Nouvelle Vague esetében is hosszúnak fog tűnni az a másfél óra, míg a színpadon lesznek.
De ez egyáltalán nem így történt! Köszönhetően, hogy – mint kiderült – ez egy baromi jó koncertzenekar. A zenészek szinte teljesen háttérbe húzódnak, csak teszik a dolgukat, mint a gép. Na de a két frontleány (asszonyság)! Mélanie Pain régi ismerős, bár ő tőle is eddig csak a cukiskodós stílót láttam, most viszont a szexi oldalát vette elő, pufi dzsekijében – ami úgy nézett ki, mint Ryan Goslingé a Driveban, csak skorpió nélkül – ha egy benzinkúton hajolt volna be éjjel a kocsim ablakán, simán nyúlok a tárcámért. A másik énekes hölgy (Phoebe Killdeer volt, ha minden igaz Update: Liset Alea volt, de ember legyen a talpán, aki eligazodik a Nouvelle Vague 30 énekesnője között…) pedig a mezítlábas, természetes szépség kisugárzásával csak tovább javított a vizuális összhatáson. Folyamatosan pörgött a két csaj, egyszer az egyik lépett a reflektrofénybe, egyszer a másik, volt, hogy egymással kacérkodtak és persze nem mulasztottak el a közönség egy-egy tagjával sem olyan pillantásokat váltani, ami már közelítette a softpornó kategóriáját.
Kár, hogy kicsit enervált volt a közönség, még a legsodróbb lendületű daloknál is inkább csak a fejüket ingatták (vagy azt se) és azért egy ilyen színpadi teljesítmény sokkal hangosabb ovációt érdemelt volna a dalok között és a koncert végén.
Ettől függetlenül a Nouvelle Vague 100%-ot adott magából, hallhattuk a legnagyobb slágereket (Master and Servant, Dancing With Myself, Too Drunk To Fuck, mint a koncert csúcspontja, stb.). Én a személyes kis kedvencemet az Eisbärt hiányoltam, ettől eltekintve viszont 10 pontos volt a buli. Ezek szerint azt a tingli-tangli zenét is elő lehet adni meggyőzően, nem én kezdtem megőrülni jó dolgomban.
