Mélanie Pain zenéje olyan igazi kártyázós, lábtörlő behúzós, kandallós (persze a valóságban konvektoros, távfűtéses) csak Te és Ő hangulat. Angol ütemek, könnyed franciás dallamok, kis manír, lassú popsanzon megidézve a 80-as évek Casio hangzását. A közönséget elnézve két csoportot lehetett megkülönböztetni: ki már hancúrozott Kenyeres Melánia muzsikájára és aki még nem, de ennek reményében hozta el valaki az A38-ra. Meg voltam én, aki egyedül mentem le.
A caen-i születésű nemrégiben nálunk járt (és azóta is itt tartózkodó) kislányos, bambi tekintetű, elragadó (értsd: mély dekoltázs) énekesnő, a crossover-es, feldolgozás zenekar: a Nouvelle Vague frontembere. Önállóan 2009-ben aztán 2012-ben jelent meg albuma, utóbbin a Bye Bye Manchester-en gyerekkori visszaemlékezéseit, nagypapájával való szigetországi utazgatásait írta meg. Mivel a számok nem voltak olyan pörgősek (hasonlóan a pár héttel ezelőtti Emilíana Torrinihez), a hátsó sorok beszélgetéseit helyenként kristálytisztán hallottam elől is. Hasonló, visszafogottabb nem kifejezetten tombolós fellépéseken néha tehát elkelne pár szék is, hogy nagyobb legyen a tisztelet és figyelem a produkció iránt. A Blur Girls and Boys slágerének előadása után Mélanie meg is jegyezte, hogy nincs különösebb ováció, pedig ez egy ismert szám volt. Szerinte azért, mert nem ittunk pálinkát. Szerintem meg azért nem mert a lágy, kedves-szomorkás számok egymásutánjánban (egy dobossal és egy gitárossal kiegészülve) nem ez volt az első gondolatunk, még akkor sem, ha mondjuk Mélanie ivott volna meg pár korty konyakot. Voltam már témájában és közönségében hasonló Zaz koncerten, ott azért keveredett a vidámság, a croissant illata a táncikálhatnékkal de ez nem ilyen volt és erről nem is mi tehetünk. Egyszerűen nem ilyenek a számok. Ha az egész este alatt lement volna Mélanie két teljes lemeze, akkor nagyon meguntam volna az ácsorgást.
Jött egy hosszúra nyúlt átállás, bő negyedóra után megjöttek Farkas Robiék és a magyar alter sármöre Kiss Tibi és velük együtt a rég hallott klasszikusok a Colorado és Tiroli bocik. Örültem is ezeknek, mert Quimby Tibit már jó ideje nem nagyon látni a Budapest Bárral. Lett is hangulat, hölgyek összemosolygása az első sorokban és ereszd el a hajam azonnal.
Aztán volt Budapest Bár csak önmagában, aztán Mélanie-val franciául és persze duett angolul és kérem szépen magyarul is. Igaz, az énekesnő olvasta a szöveget, de már csak ezért felejtve a pálinkás sztereotípia. Mélanie Pain és Budapest Bár kapcsolata nem oly régre nyúlik vissza, csak a két évvel ezelőtti Londoni Olimpiáig, ahol többek között előadták, a Lopott Csókok Truffaut film nagysikerű betétdalát Que reste-t-il de nos amours?-t, amit az A38-on is hálás taps kísért. A zenekar eljátszotta a Pulp Fiction hírős főcím dalát is, amiről ők úgy tudják húszas évekbeli klezmer zene gyorsított átirata (de ez vitatott, legyen inkább közel-keleti– a szerk.). Aztán volt pszichedelikus cigány muzsika, amikor Tibi elénekelte az Európa Kiadótól a Toporzékolok a vágytól címűt, csak kapkodtuk a fejünket, mi jöhet még. Robi szomorúan, de közölte, hogy itt a vége. Erre persze kiborult a közönség, megdermedtek arcok. Ez úgy ért minket mintha azt mondta volna az állatorvosunk: – Nézze, az Ön hörcsögének korai magömlése van.
Így kaptunk még egy Bob Marley Redemption Song-ot duettben és aztán levonulás. Sem a bátorító taps, sem a biztató majd a dühös füttyögés nem hozta vissza a zenészeket, így kicsit félbehagyva mentünk betakarni magunkat télikabátunkkal. Talán jobb lett volna nem kettészedni az estét, és akkor ez egy tízpontos koncert lett volna.
