Marianne Faithfull életéből gyorstalpalót tartani kábé olyan, mint a Gyűrűk Ura trilógiát letudni annyival, hogy „törpék visznek egy gyűrűt egy vulkánhoz” vagy a Mester és Margaritát elintézni annyival, hogy az ördög meg egy nagy macska végigkomiszkodja Moszkvát. Kétségtelenül egy legendáról van szó, aki tényleg ott volt szinte minden olyan eseménynél, amely a XX. századi popkultúrát formálta, és ő rá illik a világon talán legjobban „a nagy idők tanúja”- jelző.(Illetve valószínűleg egy rocksztárok ágyában való megfordulási rekordot is írhatunk a neve mellé, de ezt már kár a szemére vetni). Szóval Marianne Faithful pályafutása soron harmadszor (és valószínűleg) utoljára Budapesten járt, akinek pedig egy kis esze is volt, az rohant a Művészetek Palotájába jegyet váltani.
Álláspontom szerint akármennyire legendás egy előadó, hiába tett le sokat az asztalra, otthon díjakat tol a billegő asztalláb alá, vagy éppen egész egyszerűen stílust teremtett, soha nem érhet el arra a pontra, mikor koncertje után a nézők csak annyit tudjanak mondani: legalább láttuk és hallottuk élőben. Alanyai jogon senkinek sem jár a dicsőség, azért ugyanúgy meg kell küzdenie Bob Dylannak mint egy ismeretlen, heroinista dance-punk csapatnak, ha színpadra lépnek. Ezen a szemüvegen keresztül vizsgáltam Faithfull művésznő tegnapi produkcióját is.
A koncert nem is indulhatott volna szürreálisabban. A szinte csordultig telt MüPa színpadára először felvonult a 4 kísérőzenész, majd botra támaszkodva, centiről centire haladva megjelent a Művésznő, esetünkben egy töpörödött kis öregasszony. Elcsoszogott a mikrofonjáig, jó estét kívánt nikotinmarta reszelős hangján, majd a banda belekezdett a Give My Love To Londonba. Pillanatok alatt kiderült, hogy Faithfull énekhangjából szinte semmi nem maradt az ötven éves dohányzás, narkózás és piálás után. Rekedtes hangját szerintem bármelyik, Napoleon konyaktól kicsit kapatos nagyi utánozni tudná a zuglói idősek otthonából. A hangszerek hangja is számtalanszor elnyomták a hangját, és nem egyszer lehetett észrevenni, hogy sorokat elalibizik, vagy sorvégeket enged az útjára.
Akkor mégis miért volt élvezet minden egyes pillanatban a tekintetünket a „legendán” pihentetni? Mert az az elegancia, ahogy az idő és a különböző mérgek által megtépázott állapotát viselte, ahogy állt törött lábban rendíthetetlenül a színpadon, vagy éppen huppant le a székére, az valami olyasmi volt, amit csak nagybetűs Művészek tudnak, senki más.
Szinte teljesen belefeledkezdtünk a különböző hangulatú, a blues és a jazz falai között pattogó dalokba, mikor is a koncert egyharmadánál, egészen pontosan a The Price of Love című Everly Brothers feldolgozás és a Marathon Kiss között a Művésznő egy pillanatra megállt, és megkérdezte, élvezzük-e a show-t. A közönségtől közepesen hangos éljenzés volt a válasz, majd mikor szinte síri csendre lehallkult a Bartok Béla Nemzeti Hangversenyterem, egy hang törte meg a hallgatást: „a jó k. anyád!”.
Szinte mindenki ledermedt és a hang felé fordult. Én ilyet még nem láttam: ketten a második emeleti erkélyen összeverekedtek! Miközben a 67 éves Marianne Faithfull énekelt a színpadon két „ember” képes volt egymásnak ugrani. Nem tudom, mi válthatta ki ezt a reakciót (feltételezem ülésrendi fennforgás) de ilyen ciki és kellemetlen dolgot keveset láttam életemben. A Művésznő gyorsan vette a lapot, a szívünkben lakó szeretetről kezdett mesélni, míg a MüPa személyzete nagyon profi módon lenyugtatta a kedélyeket. Nem tudom, kiknek sikerült ilyen minősíthetetlenül paréjnak lenni, de remélem hazafelé durrdefektet kaptak, beletörött a kulcsuk a zárba, vagy legalább reggel kutyaszarba léptek a házuk előtt.
Ezután a teljesen oda nem illő esemény után kellett pár perc, míg visszasüllyedtünk a Faithfull reszelős hangján elénk tárt dalok festette világba, de azért ez nem volt olyan nehéz. Nem is csoda, egymás után sorjáztak a dalok, a Művésznő meg előttük mindig félvállról vetette oda, éppen kivel írta az adott nótát. Olyan semmitmondó nevekre kell itt gondolni, mint Roger Waters, Nick Cave de a legjobb sztorival felvezetett dal az utolsó, a The Last Song volt. Faithfull elmondta, hogy most nem lesz levonulás meg visszataps, mert momentán járni is alig tud, helyette jöjjön a Damon Albarnnál közösen szerzett záró szám, ami sakál részegen írtak együtt, és reggel nem is emlékeztek belőle semmire. De szerencsére valaki felvette előző este, így most mi is hallhatjuk.
A koncert utolsó percei tökéletes kvinteszenciáját adták az egész előadásnak: humoros és emberi átkötőszövegek, a már említett földöntúli elegancia (a dalok között teázott és elektromos cigit szívott Faithfull! ), majd földig hajlás és ég veletek.
A ruhatár felé battyogva újraértékeltem a „senkinek nem jár alanyi jogon a siker” teóriámat, és gyorsan beillesztettem egy apró betűs részt. Kivéve Marianne Faithfullnak. Neki ezért egy kicsit jár.
