A hagyományosan szar januári koncertfelhozatalban sem kell az embernek suttyó külvárosi diszkók félhomályába húzódnia, csak kicsit jobban el kell merülni az internet bugyraiban, és adni egy esélyt még kevésbé befutott zenekaroknak. Igen, tudjuk, Kiss Tibiék sem a Sziget Nagyszínpadon kezdték, és valószínűleg Alex Turnerhez is vágott már valaki egy korsó sört, amikor pattanásos tiniként a sheffieldi munkásosztály türelmével játszott egy hosszabb felkonffal. Csiszoltatlan gyémántok után keresve indultunk el két szombaton is a budapesti éjszakába, az összes iróniánkat és sznobizmusunkat otthon hagytuk az előszobában, és megnéztük, mire is szórakozik a mélyen tisztelt budapesti ifjúság. Mind a hat meghallgatott bandáról véleményt mond a fesztblog két szerzője, nekedirom és Csingász, a vélemények csak végleges formájukban lettek összeolvasva, az egyes összecsengések csupán véletlen szeszélyes játékának eredményei lehetnek.
2015.01.17. Blahalouisiana, Rustic Shades, Anton Vezuv @A38
nekedirom: Szóval az elmúlt hetek taknyos időjárását kihasználva nem mélyedtünk el a fotelben a DAL 2015-öt bambulva, hanem a nyakunkba vettük a várost, az esernyőt és megnéztük merre tart a magyar feltörekvő alter poprock. Kezdtük egy Anton Vezuvval, akikhez sok reményt fűztem, mert albumuk nekem teljesen egyben volt. Kárpát-medencei James Blunt hangfekvés, két billentyűssel, két gitárossal, egy dobossal és egy trombitás gólemmel. Kinézetre a basszeroson kívül inkább tűnt mindenki a BME Nukleáris Technikai Intézet részecskefizika speckoll zenekedvelő szakkörének félszeg hobbistáinak, mintsem a fesztiválok casanováinak, de aki az értelemmel és érzelemmel átszőtt dallamos számok híve, az jól fogja magát érezni a cd minőséget játszó (mondjuk ebben az A38 hangosítása is segített) együttes legközelebbi koncertjén. És bízunk benne, hogy arra nemcsak másod és harmad-unokatestvérek lesznek kíváncsiak.
Csingász: Azon a bizonyos szombati estén az Anton Vezuv nyitotta a műsort az A38 Hajón elég szolid számú közönség társaságában. A banda tavaly megjelent lemeze (Into the Sea) kifejezetten kellemes hallgatnivaló, melankolikus, popos dalok füzére, amelyek ugyan sok eredetiséget nem mondhatnak magukénak, de tele vannak jó kis ötletekkel, amik miatt nincs az embernek olyan érzése, mintha ezt már hallotta volna. Vagyis de, egy kicsit, de pont az előbb említett kis „fűszerek” miatt ez annyira nem zavaró. Élőben már más tészta a dolog. Valószínűleg soha nem fognak igazán befutni a srácok, ezzel a nagyon visszafogott zenével egyszerűen lehetetlen valami olyan katarzist kiváltani a közönségből, ami elhozná őket feltétlenül a következő koncertre is. Amúgy szimpatikus arcokról van szó, kicsit néha fel kéne emelni a tekinteteket, írni néhány slágeresebb dalt (könnyű azt mondani, persze), mert az egyből lejött, hogy tehetséges zenészekről van szó, csak mondjuk szombat este nem feltétlenül azért megyek le egy helyre, hogy tehetséges zenészeket nézegessek.
Csingász: A Rustic Shades-ben már megvan az, ami az Anton Vezuvban talán soha nem lesz meg, az a bizonyos nagy mellény. A dolog iróniája, hogy ők viszont gyengébb anyagból dolgoznak, dalaik a szinte kézzel tapintható ’60-as évek pszichedelikus inspirációja ellenére sokkal kevésbé érdekesek, mint a fent említett zenekaréi. Ezt mondjuk lehetne ellensúlyozni valami emlékezetes színpadi produkcióval, de valahogy ez sem jött össze a srácoknak. Toltak néhány feldolgozást is, az látszott, hogy a The Beatles életművet betéve tudják. Viszont ha már most nem megy a közönség szemébe nézést, akkor mikor fog? (Talán ők voltak életemben az első zenekar, akiket hallottam szarul szólni a Hajó híresen remek hangtechnikáján keresztül, de már a cikk írása előtt megfogadtam, hogy kezdő zenekaroknál nem fogok pampogni a rossz hangzás miatt. Hiszen ez szinte kötelező elem, csak úgy, mint a húrszakadás, az ingyen alkohollal magát túlvállaló frontember vagy a maguknak az első sort kibérelő barátnők és anyukák, nagymamák.)
nekedirom: A Rustic Shades mind megjelenésben, mind lemezük hangzásában sokkal kifinomultabb és gyakorlottabb csapatnak mondható (páran, konkrétan ketten az egykori Fran Palermoból zenekarból jöttek). Négy számos EP-jüket szintén brit hatásokkal olyan Kasabianra, Black Keys-re, itt-ott késői Damon Albarnra hajazóra sikerült, ha már el kell helyezni. Számaik ennek ellenére sem szépen masterelve, sem élőben nem ettek meg: döcögősek, álmosítóak, nehézkesek, inkább kerestem a bárpult társaságát, mint az övékét.
Csingász: Na jó, ők azért már messze vannak a kezdő zenekar címkétől, pedig hát nem is olyan régen alakult bandáról van szó (2 éve nyomják). Annak idején valószínűleg a zenekar tagjai is tisztában voltak azzal, hogy a főnyereményt ütötték meg Schoblocher Barbara énekesnő „leigazolásával”. Nehezen dönt az ember, hogy a hölgy vonásai, illetve színpadi megjelenése, vagy énekhangja mellé tegye oda a gyönyörű jelzőt, de mivel én most a koncertről vagyok hivatott véleményt formálni, inkább utóbbit választom, a másikat pedig megtartom privát véleménynek. Azon kívül, hogy a srácok is nagyon pontosan, mégis lazán építik fel a dalokat kissé a háttérbe húzódva, élőben ezt a produkciót a frontleány teszi azzá, ami. Komolyan, én még soha nem láttam olyat, hogy rock koncerten az első sort kis csitrik módjára fiatal srácok foglalják be sokkal a koncertkezdés után, hogy aztán egész idő alatt szívecskéket mutogassanak és csókokat küldözgessenek a színpadra. Itt ez volt a helyzet, minden kacorkirály bajszos bölcsész srác megkapta a neki járó pár másodperces igéző pillantást, amitől este boldogan hajthatta álomra a fejét. A kevésbé rámenősek pedig kaptak egy remek koncertet, nem csak úgy mellesleg. A zenekar minden tagján látszott, hogy baromira élvezték első főfellépőként való megmérettetésüket a Hajón. Le sem lehetett törölni a vigyort az arcukról, de a miénkről sem. Én a magam részéről óriási potenciált látok a zenekarban, egyedül a magyar és angol szövegek közötti variálás zavar kicsit (mint mindig). Ezen felül simán lehet, hogy pár év múlva valamelyik hazai fesztivál főműsoridejében találkozunk velük, ehhez viszont kell még írni pár olyan csodás dalt, mint például a Walking in the Rain, elhagyni pár erőltetett, túlságosan alterosnak tűnni akaró szöveget (a huzatos foltos mennyországos refrén a Kiss Tibi dalszövegkurzuson se kaphatna egy hármasnál jobbat).
nekedirom: Lujziék zárták az A38-as program estjét: rajongók táncoló hada jelezte, hogy profikkal van dolgunk. Az a fajta együttes, akinek már most van pár olyan száma, amire a hormonoktól duzzadó tinilányok hagyják ott a koktéljukat az asztalon egy nyitott szórakozóhelyen és kurjongatva mennek be a táncparkett közepére megvalósítani önmagukat. Schoblocher Barbi pedig az a törékenység, aki magabiztosan énekel a mellette langalétáknak tűnő zenésztársai között. Bájával és kellemes, tiszta hangjával még egy csőtörést, de legalábbis egy tálca lejárt joghurtot is el lehetne adni. A koncert alatt végig az volt az érzésem, hogy vagy eggyel többen vannak az együttesben, mint kellene, vagy már lassan kinövik a kisebb színpadokat.
(A zenekar legközelebb Budapesten február 20-án, a G3 Rendezvényközpontban lép fel.)
2015.01.24. Run Over Dogs, The Pills, Puma Danger @Roham
nekedirom: A minap, egy hét elteltével lenéztünk a Rohamba. Ott főleg egy zenekar keltette fel az érdeklődésünket, de igyekeztünk mindegyiket meghallgatni. A Puma Danger stoner pszichodélia némi grunge beütéssel (már csak az énekes Billy Corganra hasonlító hangja okán is) zenekarral kezdtünk. Jól szóltak a közszolgálati Tube-on, és élőben is egyben voltak. Egyfajta Smashing Pumpkins utánérzés Tame Impalával keverve, ami szívemhez közel áll. Félek, hogy az a zene, amit ők képviselnek nem mostanában talál közönségre, kicsi itt a piaca, de ne legyen igazam.
Csingász: Megmondom őszintén, a Puma Danger zenéje nekem a Roham WC-jében mászott be a fülembe, és már ott feltűnt, hogy itt valami jófajta muzsikáról lesz szó. A koncertterembe lépve azért kiderült, hogy a hideg csempék tökéletesen kiszűrték azt a kásás zajt, amit a legkevésbé sem világszínvonalú hangosítás produkált a kő járólapos koncertteremben. A srác zenéjükkel a most oly népszerű pszichedelikus vonatra ültek fel, amihez sajnos muszáj egy tisztességesen szóló hangtechnika, hogy élvezhető legyen . Ez itt nem valósult meg feltétlenül (erre ott a zenekar EP-je például), de azért ha az ember elvonatkoztatott, megtalálta a dalokban a „szépet”. Csak azon kéne kicsit túllépni a srácoknak, hogy a hangszereikkel kerülnek a lehető legintimebb viszonyba, a közönséggel viszont kevésbé lépnek kapcsolatba. Belőlük amúgy még bármi lehet, bár momentán még nem nagyon látszik, mitől lesznek ők az EGY, nem a tizenkettő egy tucat.
(A zenekar legközelebb február 14-én lép fel, szintén a Rohamban.)
nekedirom: Az őket követő The Pills-ről szerintem még kezdő újságíró is doktori disszertáció terjedelmet tudna írni. Annyi hibát követtek el, amennyit még elképzelni sem lehet. Az egyik frontember – mert ebben láthatólag nem igazán tudtak megegyezni, – késett két percet, a társai csalogatták elő a söntésből. Ha nem is kezdő, de nem befutott zenekarnál ez finoman szólva se túl elegáns. Majd egymás szavába vágva konferálták fel számaikat, ami meg az egymás iránti riszpekt hiánya. Erre már csak hab volt a sörön, hogy az időérzékkel nem rendelkező énekes-gitáros, annyira a maga hatása alá került, hogy a véletlenül odaállított székre random felállt és onnan egy nagyot kiáltott, majd leugrott és úgy nyüstölte gitárját. A zenei magasságos, Szent Cecília nem ver bottal; főhősünk el is vágta az ujját húrjaival. Mit mondjak? Szép látvány volt, ahogy percekig gyermekdeden kapja be saját ujját. Szegény basszeros-szövegíró meg zavartan nézte, ahogy még a dobos is kijön stand up-olni a mikrofonhoz. A zenéjük egyébként teljesen rendben van, sőt, még élvezetes is volt hallgatni a pörgős indie nótákat. De legközelebb az Alex Turner és Jimi Hendrix imitátori emlékversenyt ne egy napra és ne előttünk rendezzék meg, és pláne nem egy művházban, mert azt mások, sokkal de sokkal jobban csinálják náluk.
Csingász: Ők még magukon viselik mindazokat a jellemvonásokat, ami miatt kezdő zenekarok produkcióját nehezen tudja élvezni a szűk baráti körön kívül bárki is. Ezért mégsem akarom leszedni a keresztvizet a srácokról, mert ezt ugyanúgy meg kell tanulnia az embernek, mint a G-dúrt vagy azt, hogy mennyi az a sör és whisky mennyiség, amitől az ember még inkább vicces/határozott és nem ciki. De azért, mint jó tanács megemlíteném, hogy a „készen álltok bazmeeeeeg” üvöltés még soha, senki előtt nem nyitotta meg a világhír kapuját, és ha elvágom az ujjam a gitárhúrral, akkor nem jelzem a közönség felé egy „értetek vérzem bazmeggel” hanem inkább nem szólok arról, hogy béna voltam. De tudjátok mit? A The Pills egy fasza zenekar. Dalaik leginkább az ős Arctic Monkeys-t juttatják az ember eszébe, no meg bármelyik brit zenekart, akiknek a zenéje húzós gitárnyúzásból és emberi üvöltésből áll (Libertines pl.). Hiába volt visszatetsző a frontember viselkedése (és most nem azon problémázom, hogy jujj, egy rockkoncerten csúnyán beszéltek), amíg így nyomják, én bárhol, bármikor bevállalok egy The Pills koncertet.
nekedirom: A szintén egykori talentométerek koncertjére igen nagy lelkesedéssel mentem, mert rég hallottam ennyire feszes rockzenét néha némi punkkal megcsavarva. Olyan a zenéjük, mintha Josh Homme, Alex Turner és Jamie-T egy színpadra álltak volna only one night. Esküszöm Nektek imádkoztam, hogy élőben is szóljanak olyan kibe- kibebaszottul jól, ahogy digitálisan. Élőben most láttam őket először, de rögtön levett a lábamról a frontember Cece (Czeglédi Szabolcs) természetes egyszerűsége (vagyis szebben köpött, mint Lukács), puzséri ábrázata, megmosolyogtató merev részegsége, hitelessége és rövid poénjai. Néha még rá is akartam gyújtani, mert azt hittem egy nyári fesztivál színpadánál állok és nem fedett helyen.
Csingász: Rájuk sem lehet nyugodtan rásütni a kezdő címkét, toltak már európai turnét és tehetségkutatót is nyertek (nem olyan tévéset, igazit). Viszont ha a baráti társaságban elsüti az ember, hogy megyek Run Over Dogs koncertre, nem sokan kapják fel a fejüket. Pedig rohadtul, hogy fel kéne! Valami olyasmi van meg ebben a bandában, ami nagyon, de nagyon, de úgy igazán hiányzik a mai magyar könnyűzenei mezőnyből… Mindenki olyan baromi kimért, profi módon nyilatkozik az MR2-nek a készülő „ípíjéről” és, hogy milyen különleges a kapcsolatuk a rajongóikkal. Ez mind szép és jó, csak engem (és még sokakat) ez momentán nem érdekel. Az a fajta csibészes, kissé esetlen, de pont ettől 100%-ig hiteles, koszos rockzene, amit a ROD csinál, az egyszerűen nem lehet rossz. Mert hiába akad bele a nyelve egy egyszerű felkonfba a beállított frontembernek, hiába „zűrös jelenleg a kapcsolata” a gitárjával (nem csoda, látszik, hogy már párszor le lett hajítva a színpadról), hiába megy el az utolsó számra szinte teljesen a hangja, ha közben amit csinál, azt úgy csinálja, hogy elhiszem: senki, soha nem tudná ennél jobban csinálni. Érdemes hallgatni a Run Over Dogs Noxious Foodies című tavalyi lemezét, de még érdemesebb elmenni egy koncertjükre, mert olyat kap az ember, amitől egyrészt még másnap is cseng a füle, másrészt meg ilyet nem igazán tud mutatni egy olyan zenekar sem, akiknek a nevét hallva a barátaink is tudják, kikről van szó.
Zárszó (Csingász): Összességében azért kevés dolog van, amivel kapcsolatban meg tudom védeni a generációmat az őt éri kritikáktól, de ez a két estés kutakodás azért rávilágított, hogy zenélni ugyanúgy tudunk, mint a nagy öregek. Pontosabban nem én, hanem a fent említett urak és hölgyek. Érdemes tehát befizetni az ismeretlenre, mi is igyekszünk folytatni ezt a sorozatot és minél több kezdő banda koncertjére lenézni és a tapasztalatokat megírni. Zenekarok is írhatnak nyugodtan nekünk, ahogy időnk engedi szívesen meghallgatunk bárhol, bárkit. (Csepeli gyártelepre azért nem szívesen megyünk, a független véleményformálás jogát pedig természetesen minden körülmények között fenntartjuk, és csak nagy mennyiségű készpénz/alkohol hatására vagyunk hajlandóak ebből engedni.)