Van úgy, hogy az ember nagyon szépen eltervez valamit, aztán végül egyáltalán nem úgy sül el a dolog. Van, amikor ezen könnyen, vagy kevésbé nehezen túllépünk, és az orrunk alatt annyit mormolunk: „na mindegy, majd legközelebb”. És van, amikor ennél sokkal csúnyábbakat is mondunk vagy teszünk, amikor valami triviális baromság miatt nem érjük el a kitűzött célt. Velem valami ilyesmi történt szerda este. Majdnem.
Volt ugyanis a csodás Lamb budapesti koncertje, amire készültem, mint ekcémás osztály-lúzere a szalagavató afterpartyra, erre beütött egy jóféle betegség. Nem volt semmi bajom már vagy 3 éve, zsebkendőhöz is csak a Filatorigátnál nyúlok augusztusban, amikor a holdkrátereket operálom ki az orromból (aki tudja miről beszélek, tudja, aki nem, inkább ugorjon). Erre azon kapom magam a melóhelyen, hogy a Niagara nemes szaglószervemhez képest repedt kerti slag, a fejem lüktet, a szám ki van száradva, és a ledöntött 4 liter tea pont annyira placebo, mint az átvodkázott este után reggel bedobott Cataflam. De hé, este Lamb van, ott kell lenni, meg kell halni, fel kell támadni, táncolni kell, ácsorogni kell, hazafelé csillagokat nézve komótosan sétálgatni kell!
Végül is megembereltem magam, este negyed kilenc magasságában életet vertem magamba, és élőhalott módjára megindultam az Akvárium felé. Legnagyobb sajnálatomra a két előzenekart ki kellett hagynom, pedig mind a Dorothy’s Legs, mind az utoljára színpadra álló mius érdekelt volna. Na majd legközelebb! Ja, nem.
Hogy azért kihozzuk a maximumot az estéből, megragadtam egy házmestert száraz fehérből, könnyedén belibbentem az ötödik sor környékére és vártam. Negyed tíz magasságában a színpadra lépett a manchesteri duó, plusz egy bőgős, és elindult a koncert a zseniális új lemez (Backspace Unwind) nyitódalával, az In Binary-vel. Ez egy remek kis dal, be lehet rá mozdulni, okos, de mégis rém egyszerű dallammal húzza fel az embert,a közönség valahogy mégsem vette észre, hogy itt elkezdődött valami. Pedig voltunk bőven (3/4 ház nagyjából), a közönség nagyjából értőnek is tűnt, de valahogy nem sikerült elkapni a fonalat. A folytatás szintén az új anyagról jött (kettes track: We Fall In Love), de mégsem éreztem, hogy lenne valami a levegőben (nyilván, mert levegőt alig kaptam az arcom közepére biggyesztett csöpögő szivaccsal). Pedig minden adott volt: a zenekar jól szállt be a buliba, Lou Rhodes becsületes mellközt villantott, a Pély Barna mínusz bajusz- arcberendezésű Andy Barlow hergelte a közönséget, mikrofon nélkül üvöltözött, hogy Come on! A hangosítás is szépen aláfeküdt a Lamb zenéjének, mégsem jött az isteni szikra.
Aztán az ötödik dalhoz kerültünk, és eljött a koncert csúcspontja. Éles váltás, nem mondom… Ez volt a gyönyörű As Satellites Go By, amelynél számomra meglepő módon a közönség vette a lapot, hogy haláli kussban kell lenni. A 3 zenész összehúzódott, Andy intim kapcsolatba került a zongival, a bőgős srác szépen pettingelt hangszerével, Lou pedig nemes egyszerűséggel kivette a szívünk, tartalmát a földre facsarta, majd visszahelyezte testünk üres porhüvelyébe. Egy fröccsel többet iszom, és esküszöm, elered a könnyem. Nem voltam ezzel egyedül, nehéz volt ezután megszólalni. Vagy megmozdulni.
A bénultság viszont hamar elmúlt, jött ugyanis a Backspace Unwind, és meglepő módon elindult a koncert. Ezek szerint meg kellett halnunk, hogy utána kicsit élhessünk. Mindegy, innentől jöttek a súlyosabb ütemek, a durvulósabb veretések és kiállások, néha fáradt macskaként dobta le magáról az Akvárium NagyHall fala a súlyos basszusokat, amik egyből a nyakunkba borulva rázták le rólunk a gatyát is. Jöttek a régebbi „slágerek” (Gabriel, God Bless) és szépen lassan elkormányozta a zenekar a koncertet a végső Trans Fatty Acid-ig. A lemezek alapján egy kicsit kevésbé súlyos elektronikára számítottam, finomabb megoldásokra és történt pár suta dolog a színpadon is (indokolatlan elektronikus konga, a dalok hangulatát megtörő közönséggel pacsizás és lelkesítő bekiabálás Barlow részéről). Én kimértebbnek gondoltam a Lambet, de ebbe igazán kár belekötni. Azt nem mondom, hogy budapesti koncertjük megváltoztatta az életem, de hogy másnap reggel a betegségemben híre-hamva sem volt, az egészen biztos.