Több szempontból is hendikeppesen indult Owen Pallett budapesti koncertjének estéje. A hétközi 30 fokos szánsájn-dizsi-napfény után beköszöntött a takony, időjárás formájában. Ezen kívül valamilyen elgondolásból ugyanerre az estére becsúszott egy Palya Bea koncert az A38 Hajó programjába. (Ahol elvileg Pallett is fellépett, ott volt valaki? Milyen volt?) Ennek köszönhetően elvileg 23:30-kor kezdett hivatalosan kedvenc hegedűsűnk, ennek ellenére, mikor pár perccel a fent nevezett időpont előtt éppen a karunk szőrébe tapasztották a karszalagot, már jó tíz perce ment a műsor az ajtónállók tájékoztatása szerint…
„Engedd el”, ismételgettem magamban kedvenc Punnany Massif idézetemet, inkább felmarkoltam egy fröccsöt (nettó 20 másodpercbe tellett, mivel kábé 150 fő volt kíváncsi kanadai hegedű-bűvölőnk budapesti produkciójára). Ami nagy kár, mert egy remek lemezt (In Conflict) hozott el hozzánk, ami nem tökéletes koncert- és még inkább nem bulialapanyag (pedig már éjfél magasságába jártunk), viszont egy próbát mindenképp megért.
A koncert amúgy nagyjából két véglet között mozgott, köztes állomásokról nem nagyon lehet beszámolni. Voltak a pillanatok, amikor Pallett megmutatta, mekkora zenész is, keze egyé vált hegedájával, meglepően erős (és rendkívül egyedi) énekhangja betöltötte a termet, két zenész társa is a legjobbját hozta, és egészen felkavaró, katartikus élményben volt részünk. A legmeghatározóbb pillanatok persze azok voltak, mikor elszabadult a Művész és az ő Hangszere és ugyan semmilyen aktivitás nem látszódott a közönségen, de mégis úgy tűnt, hogy megmozdult az egész hajótest. Vagy legalábbis mi emelkedtünk pár centit a földtől.
Aztán ugyanilyen arányban voltak teljesen öncélú pillanatok is, például amikor a kanadai srác egyedül maradt a színpadon, hegedűjét pengetve susmorgott valamit kappan hangján a mikrofonba, és én komolyan nem tudtam ezek alatt a percek alatt mit kezdeni magammal. A lemezt hallgatva sokszor nem tudtam elképzelni, hogy ezek a dalok élőben milyen többlet energiát is kaphatnak, amitől nem alszik el az ember állva. Erre most sem kaptam választ, viszont az erőteljesebb, – nevezzük nevén a gyereket: jobb! – dalok igazán szép pillanatokat szereztek a 30% magyar – 70% külföldi Guzsdu Udvar szökevény közönség számára.
A számok között igyekezett egy keveset kommunikálni a közönséggel, bár ezen megnyilvánulások alapján nem tűnt egy olyan arcnak, akihez kedve lenne odaülni az embernek egy sörrel a koncert után, hogy What’s up, dude? Dobosa (akiről csak a koncert vége felé derült ki számomra, hogy hímnemű) és gitárosa remekül dolgozott ez alá az alapvetően egyszemélyes produkció alá. (Utóbbinak azért lássuk be, nem lehet nehéz melója, kb. annyira lehet stresszes meló Owen Pallett gitárosának lenni, mint a Metallicában hárfázni).
Arról tehát megbizonyosodtattunk, hogy Owen Pallett kivételes zseni (ahogy nagypolgári Dub FX módjára pakolt össze 3-4 helyben feljátszott hangsávból dalokat, egészen elképesztő volt), de azt hiszem, inkább megtartom vasárnapi, másnaposan fetrengős zenének. Olyan is kell, na.