Vadul a Mumford and Sons – Vélemény a Wilder Mind albumról

Az I will wait című slágerüket majd három éve egy világ ismerhette meg. Nem volt rádió, amelyik a reggeli briós mellé ne ezt játszotta volna. Napokban a fesztblogon mi is elkezdtük csepegtetni a már Grammy- és Brit Award díjas együttes legújabb számait. Az első dalok merőben mások voltak és jócskán elütöttek a korábbi népzenei ihletettségű hangzáshoz képest. Nézzük, hogy sikerült, sikerült-e váltás?!

Marcus Mumford amikor 2007-ben Londonban megalapította együttesét, próbált énekelhető dallamos számokat írni egyedi hangzást kitalálni: az alternatív rockot keverni a folk (nu folk) zenével, olyanra, amire a szaksajtó elismerően bólogat. Az amerikai és az angol közönség így is tett: albumaikat a US Billboard és a UK Album lista elejére röpítették mindkét alkalommal. Az angol zenei lapok egy része viszont fanyalgott. Miért kell egy kezdő brit bandának egy nagybőgővel és főleg egy bendzsóval fényesre nyalni az amerikaiak hátsóját? Az NME magazin szinte csak bendzsós fiúnak hívta őket, és úgy szerették a zenekart, mint a Quasimodo a ritmikus sportgimnasztikát. A Pitchwork pedig a szövegek gyengeségét emelte ki. Szerencsétlenek tehettek bele biblikus vagy shakespeare-i utalásokat, akkor is olyan gyorsan húzták le őket, mint Berki Krisztián fóliát a Cserpes joghurtról. Mostani, ahogy mondani szokás vízválasztó harmadik munkájukra is zsigerből egy kettest adtak, (ahogy egyébként az előzőre is).

Kétségtelen, hogy a Mumford korábbi hangzása és szövegvilága- bendzsóval az élen -, inkább hasonlított egy családi programra a Gyerek Szigeten, mintsem egy zenei fesztiválra is beengedhető altrock bandára. A Wilder Mind albumot beharangozó Believe kis kórus megoldással, gitárszólóval és a maga lassúságával inkább egy felejthető Coldplay számot hív elő. A Ditmas zongora folyamával meg egy olyanra, amit még Chris Martin is megnyáladzana. A korongon nem használnak bendzsót, sőt egészen más hangzást igyekeztek megvalósítani, de tény Amerikáról (Jú Esz Éj, Jú Esz Éj!) nem tudtak leszakadni. Az album borítójától kezdve, néhány szám country-s ének hajlítgatásain (Hot Gates, Cold Arms) át egészen a dalok címadásig, szövegvilágáig maradtak a tengerentúlon ott is leginkább New Yorkban. Alkatilag én sem vagyok nagyon nyitott a Cotton Eye Joe gatyvarászásra, de még ebben a mennyiségben pont elviselhető. Zeneileg a Wilder Mind nem egyszer nyúlik vissza a nyolcvanas évek amcsi hangszereléséhez: a Tompkins Square Park című szám néha már úgy hat, mint egy Don Henley (Eagles alapítója) feldolgozás.  Az apró gitártémákat, olykor vaskosabb gitárszólók követik és sejtelmes effektek kísérik, ahogy a zongora is egyre inkább főszerepet kap. A régi Mumford hangulatra mintha csak a Just Smoke című emlékeztetne, annak is csak az egész zenekar együtt énekel és csapd össze a tenyered refrénes része miatt.

Az album jelentős része melankolikus, bensőséges, utazgatós, amilyenek a korábbiakon is voltak bőven. Ezek közül a Monster című kifejezetten nem a rádióbarát, pop(uláris) felfogást szolgálja a következő sorokkal: So fuck your dreams/ And don’t you pick at our seams. Így már az a vád sem érheti őket, amiért korábban savazták őket. A dal gitár és lágy vokál effektjeivel simán ráfért volna egy Fleetwood Mac albumra, csak a szöveg lógott volna ki a sorból.

Van a lemezen azonban négy-öt olyan szám, ami olyan mintha egy eddig teljesen ismeretlen együttes adott volna ki. A címadó dal a Wilder Mind gitárbetétjével szintén egy harminc évvel ezelőtti hangszerelést idéz, elsőre a Dire Straits-et juttatta eszembe, és nagyon jó volt felülni erre a négy fal közé vagy egy autózgatáshoz való dallamokra. A Snake eyes-t nemrégiben a hónap egyik legjobb dalaként fémjeleztem, így ez az anyag valódi csúcspontja. Ez foglalja leginkább össze azt az váltás és irányt, amire most a Mumford lépett. Gyönyörű dallam, némi elektronikus téma, szépen tagolt szöveg balladaként indul. A verze halkan szól, a refrén pedig strófánként egyre erősödik, mígnem a végén egy valódi gitártorzítós rockban teljesedik ki. A hangerővel és stílusváltással való játékot az Only Love-ban is megismétlik, ami már egy sokkal refrénesebb (így uncsibb is), viszont ha eddig nem, itt mindenképp kiderül a hallgató számára, hogy mennyire kellemesen füstös hangja van a frontembernek. Aki pedig szereti a jófajta indie zenét, annak nem fog csalódást nyújtani az igazi vérbő, hangyatyúkszemnyi szünettel megtűzdelt sodró és közönségugráltató The Wolf.

A Mumford tehát szembenézett a kritikával, kidobta a cikinek számító bendzsót, rápakolt egy kis elektronikát, sok-sok zongorát, belevitt egy kis tesztoszteront a Wilder Mind-ba. Az eddigi nagyon happy, szinte burleszkbe illő holári-holári típusú dalok helyett valami egészen újat kapunk. Egy kifejezetten eklektikus albumot, megtartva egy gyűszűnyi folk hatást, merítve a nyolcvanas évek hangzásából. Ha tartják az irányt és a minőséget, és megjelenésenként ugyanígy csinálnak legalább négy életrevaló dalt, akkor így akár igen komoly együtteseket szoríthatnak ki a fesztiválok nagyszínpadjairól.