Eltelt ez a tíz év és nem is szépen csöndben, mert a hazai klubélet egyik legmeghatározóbb zenekarává nőtte ki magát. Hobbi társulatnak indult, riffelgetős garázsbandának, ős-Kispál tagokkal, Kispi nélkül. Aztán szövegvilága és zenéje szépen elkezdett beleivódni a hazai fesztiválszínpadok deszkáiba. Tekintsük át mi is történt az elmúlt időszakban és milyen volt a Parkbéli jubileumuk!
A múltról röviden
Úgy kezdték mint minden kis együttes: művházakban, bor és pálinka fesztiválok tenyérnyi kisszínpadjain. Először Bräutigam ütötte a szerkót, aki megint csak ideig bírta, és az akkor még aktív Kispálból érkező Mihalik oldotta fel Lovasi munkásságát gyakorta végigkísérő dobosmumust. Az elmúlt években számos vendégművésszel léptek fel majd további cserék és új posztok is nyíltak, így a Borzzal való párhuzam szembetűnő. Ózdi még egy éve sincs, hogy elhagyta a Kácsét, helyét Erős Márton vette át. Császári Gergő pedig kicsit zenekari mindenessé vált, ha kell vokálozik is és jó pár hangszeren játszik, háttérből támogatva Lecsót és Bandit.
Szinte a kezdetektől járok koncertjeikre. A menedzser szerint az egyik legtöbbet jelenlévők egyike voltam, de nem akarom elvenni eme érdemet másoktól. A többi ősrajongót látásból és néha név szerint is ismerem: T Egont, H. Andit és egy neve elhallgatását kérőt is, akit nevezzük most Petinek. És persze barátnőmet, akit megismerkedésünk után nem sokkal meg tudtam fertőzni a feszes rövid, léggitározásra inspiráló és a berekedésig üvölthető refrénekig, némi aktuálpolitikával (Az a Világ nincsen, Melegszék) a görbe tükörbe való belenézésig (Ki találja meg?, Ollé, ollé). Az egyik legelső eltöltött éjszakák, talán a 2 Este másnapján kikeltem az ágyból és önelégült fütyörészést helyettesítve a kanapén ugrálva, párnát dobálva énekeltem el neki a Kockacukrot és Ha én lennék kezdetűt. Erről még home video is készült, de talán mindenkinek jobb, ha ezt most nem találom. Évek alatt asszonkámmal kialakult számos kis koreográfiáink a koncertek alatt: az Örökre című egy sorát egy betűn változtatva bensőségegesen suttogja fülembe Mer’ én téged – nem vicc tényleg szokni kell vagy hogy az Állnak a férfiaknál rendszeresen csípőjével oldalba lök. Mire én szemem sarkából szoktam visszamosolyogni.
A sok-sok fellépésről, kettőre bármikor visszamennék. Az egyik egy 2010-es őszi turné talán utolsó állomása lehetett úgy december elején az egykori Szikra moziban. A buli arról volt nevezetes –azontúl, hogy speciel én utána két napig csak mutogattam úgy berekedtem, de még harmadik napon is csak azt kérték a kollégáim a munkahelyemen, hogy aznap még egyszer utoljára, de éneklejem már el Horváth Charlie valamelyik örökzöldjét – szóval a koncert végén a nézőtér teteje megnyílt és szakadt ránk az első hó. A másik felejthetetlen 2012-ben az Idáig tudom a történetet I. akusztikus-prózai előadása a Művészetek Palotájában, Pásztor Annával, amely sorozat nemhogy színt vitt az együttesbe, de teljesen más dimenzióit mutatta be.
Tíz év két órában
In medias res a legnagyobb slágereikkel indították Parkos bulijukat ezzel megalapozva a közönséghangulatot. Nem sokkal később nem feledkeztek a meg a lassúbb számokról és zenei rendezőjükről, akinek köszönhetik azt a hangzást, amiért még mindig vagy egyre többen járnak el Kiscsillagra. Így Tövisházi Ambrus azoknál a számoknál be is ült a billentyűkhöz, aminek zenéjét ő maga szerezte. A Soroksárin először elhangzó Bújócskát már a következő lemez előfutárának kell tekinteni. Az andalgósabb számokat igyekeztek a koncert elejére tartogatni, ezért a valódi táncolós, együtt éneklős hangulat csak a program felétől kezdett beütni. Addig Lovi, koncertjeire jellemző szómenéseit, közönségével való kapcsolattartását alig-alig csillogtatta meg, már-már aggódtam, hogy a sörcsap nem érte el a backstage-ig, de a vendégművészek színpadra hívásával láthatóan ő is oldódni kezdett.
Tehát úgy kábé a házi kedvencemnél a Szirmoktól kapott el a régi klubhangulat. A mindig fülig érő mosolyú Németh Juci ezüstös nacijával és piros haspólójával elbűvölte a tekinteteket. Egy mellettem álló marcona arra a sorra, hogy Vigyetek el engem is lassúzni srácok csak annyit mormogott: – Vinnélek Kicsim! Feltűnése Bandi társaságában más formáció vagy dal okán már természetes, de két szám eléneklése ott és akkor, tényleg nagyon kellemes meglepetésnek számított. A Van-e szándék klasszikusa után a kiskosztümös Borival közösen énekelte Lovasi el a korábban számára írt A pénz miatt címűt, ráadásként pedig a Sirályt. Végül pedig beindult az ereszd el a hajam és a ráadásig szinte nem volt olyan, aki maradék fröccsével-sörével ne énekelte volna a himnikus sorokat: meguntam félni, one step left and two steps right.
A legvégén persze a Kiscsillag koncertek elmaradhatatlan balatoni mozgásszínháza következett oltugetör Vedres Csaba zongorajátékára. Aztán volt meghajlás azonban nem volt szegény Jávor Pál, Rátgéber, Ózdi, Bräutigam, jelképes torta és elnyújtott hosszú köszik sem. Így nem egészen nosztalgikus évfordulós hangulattal távoztam. A tagcserék és a bővülés után egy profin összerakott, sokszor áthangszerelt nagyon jó hangulatú többszereplős Kácsé koncerten jártam, amely inkább akart előre mutatni, sem mint centiről-centire retrospektív lenni.
További képek erre
A fesztblogot pedig itt szeretheted
