Bár ez már a harmadik nap volt a Szigeten, hivatalosan még csak most fordult pozitívba a napok száma: bár ez volt az első nap, amikor már minden színpad teljes gőzzel üzemelt, mégis mintha ekkor lett volna a legkevesebb program. Legalábbis ezt gondoltam még kora délután, amikor a programfüzetet olvasgattam a metrón, de aztán…
Érkezésem tökéletesen lett időzítve: épp magamhoz vettem kedvenc doboz hidegkomlósomat, elsétáltam a Nagyszínpad elé és máris kezdett a The Horrors. Vártam ezt a koncertet, mivel a legutóbbi magyarországi fellépésük sajnos elmaradt (mondjuk az a Dürerben lett volna, nem a tűző napon délután 6tól) és amúgy is bírom ezt a zenét, lássuk-halljuk! A koncert teljes egy és negyed órája azonban maga volt a csalódás: egyrészt fura volt, hogy a nagyszínpad előtt annyira kevesen voltunk, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy ebben az időpontban még egy Supernem vagy bármelyik közepes magyar zenekar koncertjén lennének legalább másfélszer ennyien.
Szóval nem értettem az érdektelenséget, hiszen a zene jó. Illetve pontosítok: a zene jó lehetett volna, ha a banda nem úgy áll hozzá a fellépéshez, mintha az egy kellemetlen valami lenne. Míg egy világsztárnál elfogadhatja az ember, hogy adott esetben nagyképű, egy The Horrors még azért közel sincs ezen a szinten. Ennek ellenére én végigálltam a bulit hátha majd a következő szám címszóval, de nem, ez most sajnos nem működött. A tánctér csak az utolsó 2-3 számra telt meg igazán, de akkor sem a Horrorsnak köszönhetően, hanem mert hamarosan indult a Zászló-party.
Ami, be kell valljam, állati jó buli volt. Nevetségesnek hangozhat, de együtt lengetni a sok-sok zászlót, amik (tényleg) a világ minden tájáról jöttek, valami egészen felemelő érzés.
Pár újabb hidegkomlós vételezése után még épp belehallgattam az ír The Script-be, amire egész jól lehetett volna mulatni, ha nem másznék a falra kb fél perc után a hagyományos ír kocsmazenétől. Így inkább a Világzenei felé vettem az irányt a seggrázás reményében, ott kezdett ugyanis a Che Sudaka.
Többször láttam már a spanyol fickókat koncertezni és ez a zene bizony minden alkalommal remekül működik. Most is szépen megtelt a nézőtér és remek kis tánc alakult ki, ahogy tavaly is írtuk:
nagyon tisztesen odatette magát a banda, brutál sok dalt toltak el (nem mintha amúgy nagyon meg lehetne különböztetni őket, van amiben üvölteni kell, hogy CHE-SU-DA-KA és van a többi), végig pörögtek, látszott rajtuk, hogy tényleg szeretnek nálunk fellépni és a kisebb számú közönség is úgy ugrabugrált és énekelt teli torokból, mintha nem lett volna holnap.
Miután rendesen kiugráltam magam, gondoltam, hogy idén is megnézem a Nagy Utcaszínházat, amit évek óta nem hagyok ki. Igaz, hogy a tavalyi előadás nem volt az igazi, de a két évvel ezelőtti autóversenyes performansz valami egészen fantasztikus, vicces és eredeti volt. Nagy volt tehát az elvárásom idén is, reméltem hogy sikerül überelni a 2013-as produkciót.
És hát azt simán földbe tiporta ez az idei! Nem is árulnék el semmit előre az idei előadásról (higgyetek nekem, tudatlanul a legjobb a móka), de amúgy is csak olyan szavakat tudnék használni, mint látványos, fantasztikus, eredeti, állat, kurvajó és így tovább. Ezt tényleg látni kell!
Az előadások minden nap négyszer (19:00, 21:00, 22:45, 00:30) vannak az argentin Fuerza Bruta társulat prezentálásában. Menjetek oda idejében a helyszínre, mert elég sokan lesznek és még egy fontos infó: poharat, üveget, zászlót nem lehet bevinni, így készüljetek! Az előadás viszont garantáltan felejthetetlen és csak 40 percet vesz igénybe, úgyhogy Ha Csak Egy Dolgot Nézel Meg A Szigeten Az Utcaszínház Legyen Az!
3 thoughts on “Egy színház, ami mindent vitt – Sziget 1.napi beszámoló”
Comments are closed.