Minekutána egész szombaton azt lehetett nézni az ablakból, hogy esőke és szemerkélés óránként egymással helyet cserélnek, vártam az estét, hogy valami izgalmas is történjen. Az Ozone Mama napokban megjelent lemezéről, jó pár zenei oldal mondott el a pozitívumot, de a fesztblog ha teheti inkább a lemezbemutató után teszi ezt. Több okból is, a mastert keverhették balról jobbra, meg a Béla rá is szájharmonikázhatott csak nem jön velünk fellépni, aztán lehet rajta még Sacika is, aki meg tök jól vokálozik, de olyan furán néz ki, hogy még nem fedezték fel, na ezért nekünk pont az élő produkció az, amit hallanunk kell.
Tömegközlekedésről leszáll, Gozsdun kapuján belép, átvergődik a megázott királylányok melyik teltházas trendi helyre üljünk be csapatán. Ügyesen kikerüli a részeg angolok legénybúcsúját, de úgyis egy a füledbe fog üvölteni. Ha azt kiabálja p.na, akkor már köszönik, egy budapesti estén túl vannak, ha pedig azt hogy Manchester, akkor csak a délutáni géppel szálltak le. Szóval érkezés, fizetés, lépcsőn lemegy a Manóba. A pince szépen megtelt, csak az elnézését ma nincs ruhatár sajnálkozás a koncert második percében kezdett izzasztó és bosszantó lenni.
Who’s who
Némi Ozone Mama (OM) töri: 2012-ben első nagylemezük megjelenése évében elhozzák a Fonogram év felfedezettje díját, majd 2013-ban ők a Hard Rock Rising magyarországi nyertesei, megjárták Dániát, a sógorokat, Csehországot és hazai fesztiválokat. Zenéjük a rock hőskorszakába, a 60-as 70-es évek világába repít vissza, így ennek megfelelően angolul is énekelnek. Az együttest négyen alkotják, közös bennünk a zene szeretete és az arcszőrzet. Az énekes Székely Marci olyan, mint én voltam egyetemistaként, fürtös göndör haj, mintha most lépett volna ki a Hair-ből. Gulyás Máté a dobos, messziről olyan Bräutigam (ős-Kispál), közelről, meg mint egy főállású dobos. Gábor Andris úgy néz ki, mint az a hosszú hajú srác az évfolyamodról, akinek az a vágya, hogy egyszer egy elismert együttest alakítson. Dobos Gergő basszer pedig… képzeljük el Árpa Attilát, barkóval és némi konttyal.
Sonic Glory
Az új album dalsorrendjét jó pár számig megtartva mindenféle kecmec nélkül kezdték el játszani a számokat. A Good Times Roll, meg is adta azt a fajta alaphangot, ha egy fesztiválon valaki elhaladna a színpaduk mellett, akkor pár taktusból is rájöjjön, hogy érdemes lehet a következő számot is megvárni. Az első nagy szabadtéri dzsemborik képi anyaga ugrik be, minden rendben, virágkoszorús lányok rázzák a csípőjüket a réten. A Backdoor Man igazi kanszagú óda, a csajozás oltárán, az OM Valami Amerikája, egy fülből kitörölhetetlen riffel amivel dob szorosan együtt él. Dalpremieres rovatunkba is eltettük ezt lüktető slágert, amit rádióban is szívesen nap mint nap elviselnék. Mindkét számra igaz, hogy kb. a harmadik percnél – mikor akár végett is érhetne – Gábor Andris szólóval löki vissza a refrénbe.
A visszafogottabb hangvételű Gypsy Girl az éjszakai bódulatot idézi meg a gitár lebegő-vibráló és pszichedélikus hangjával, blues tónusra építkezve. A Man on the Run pedig egy poroszkálásra kényszerített lélek története, a cigányasszony által megfogalmazott vagabond jövendő. A Hard Times jó példája annak a dalszerkesztésnek, mikor a verzék egy-egy sora között a gitár rifftémával reagál, az albumon hallható jó kis vokált nem kaptuk meg élőben. Ellenben mind ebben mind a Kings and Rules-ban Marci kieresztett hangját és üvöltéseit megtapasztalhattuk. Az album második legerősebb száma ez utóbbi, a ritmus sebességével való játék: gyorsítás és kézifékes megoldás teszi igazán izgalmassá a dalt. A Siren’s Call című első harmadának dörmögő dobtémája, Marci és Adris ének- és gitárhangjának szintén mély és sötétebb jegyek kiemelése a verzéknél, egy alapjában egyszerű szerkesztést, de mégis érett, kidolgozott oldalukat mutatták meg. Annyira jó, hogy azt hittem ez nem is az övéké. Élőben talán a buli fokozott hangulata miatt, nem hangzott el, de az album negyedik gyöngyszeme a Hope. Lassú, búcsúzásra és programzárásra született dal, simogató-támogató akusztikus gitárral. Még acapella, hangszerek nélkül is szívesen meghallgatnám, akár még szélesebb hangszínterjedelemben.
Értékelés
Nyolc szám végeztével aztán befejezték a Sonic bemutatását, és belekezdtek egy The Cult nótába és régebbi dalaikba, illetőleg az új albumról elhangzott még a Lovelight. Úgy is folytathatnám, hogy csak a kötelező gyakorlat után csináltak meg a felszabadult bulit, de nem. Az első perctől kezdve magabiztosan, tolták el a harmadik albumot, de nem olyan Punnany-féle nagylegényes mellénnyel. Marci visszafogott felkonfjai és Gábor Andris színes poénjai, kontrái mellett jöttek a dalok egymás utánjában, mindenféle bizonytalanságot nélkülözve a srácok arcáról. Pörgős, közép tempójú és lassú számok egyaránt jól felépítettek, nincs benne felesleg vagy unalmas momentum. A gitárszólók kidolgozottak, tele vannak dallammal, ritmikával.
Lemezbemutatók sajátja, hogy a rajongók, tisztelettel és alázattal végigállják a fellépést és csak a régebbi számoknál derülnek fel és tapsolnak igazán. Még a családias hely szellemét is belekalkulálva ez máshogy volt. Valószínűleg többen előhallgatták az albumot, de nem is kellett, hozzá szakértő fül, hogy a zene, amit játszottak meggyőzzön. Végig az volt az érzésem, hogy nem is egy új albumot hallottam, hanem mintha egy tribute banda adta volna elő szeretett együttesének jól begyakorolt dalait.
| Nem másért, mert, olyan rutinnal léptek a színpadra, olyan természetesen hozták a korszak életérzését, hogy óhatatlan arra gondoltam, ezek a rock ‘n’ roll számok talán egyelfeledett együttes munkái. |
Elismerésre méltó anyagot tettek le az asztalra és a színpadra. A buli 9 fölé a korong pedig:
