Ajánlónkban vegyes érzelmeinket fogalmaztuk meg az Editors budapesti koncertje kapcsán: legújabb lemezüktől finoman fogalmazva sem esett le az állunk, viszont úgy általánosságban nagyon bírtuk a zenekart anno, és biztosak voltunk benne, hogy élőben a szebbik arcukat fogják mutatni (mondjuk Tom Smith énekesnek valószínűleg nincs is csúnyábbik). Hogy végül a T. Szerkesztők milyen formában voltak tegnap este a Barba Negrában, arról a hajtás után nyilatkozunk.
Előtte azonban hadd szóljak pár mondatot az előzenekarról, ugyanis a Public Service Broadcast által nyújtott produkciót mellett nem nagyon lehet szó nélkül elmenni. Adott három, tökéletes Kertész utcai hipszternek öltöztetett egyén, akik amúgy egész hallgatható rockzenét dobnak össze, bár inkább tűnik jammelésnek, mint előre összerakott repertoárnak a műsor. Egy dobos, egy gitáros, meg egy kiborg, félig robot, félig ember figura, aki basszerozik, billentyűzik meg az elé pakolt több tonna elektronikát kezeli kézzel-lábbal. Énekes nincs, ugyanis a dalok alatt torzított monológok mennek felvételről, míg a kivetítőn ’60-as évek filmhíradókból összeollózott montázsok futnak felvonulásokról meg az űrversenyről az USA és az USSR között. Igazán érdekes, bár nem vagyok biztos benne, hogy megéri kimozdulni emiatt otthonról.
Az est főszereplőire rátérve hadd induljak kicsit távolról. Karrierje elég érdekes pontján érkezett hozzánk az Editors. Idén van tízedik éve, hogy kijött bemutatkozó lemezük, szóval zenekarként hivatalosan is felnőttkorba léptek. Két évente szállítják is a nagylemezeket, az idei ötödik viszont közel sem sikerült hibátlanra. Szeptember óta folyamatosan koncerteznek, brutálisan sűrű turnét visznek jövő nyárig. Mondhatnánk: most válik el a szar a májától, marad a középszer, vagy sikerül szintet lépni? Maradjunk annyiban, hogy erősen az utóbbin munkálkodik a birminghami banda.
Sajnos az új album összes problémáját magán viselő No Harm minden, csak nem tökéletes koncertkezdő, ennek ellenére ezzel kezdődik a buli, Smith a kelleténél háromszor manírosabban adja elő a szinte csak mormogásból álló, lebegős dalt. Azonban nettó 4 percig bírja eltagadni az Editors, hogy vérbeli rockzenekar. A Sugar már sokkal zajosabb, majd lassan emelkedik a zajszint, az An End Has A Start (talán az egyik legjobb daluk) már süvít, és berántja azt is, aki eddig kételkedett (ahogy körbenézek, kábé csak én voltam így).
A közönség azonnal veszi a lapot, ami miatt ismét elkezdek azon gondolkodni, hogy nálunk miért olyan kiugróan népszerűek a szomorú, férfibánatot megéneklő „nyugati” zenekarok (élükön ugyebár az all-time favourite Kovács Ákost erősen majmoló banda, bizonyos Depeche Mode). Az Editors vitathatatlanul illeszkedik ebbe a sormintába, ennek megfelelően becsülettel megtelt a Barba Negra, voltak középkorú párok, akik a kisboltban vett mentes víz üvegével a kezükben csápolták végig az estét, talajrészeg angol turistalányok, akik erősen igyekeztek azon, hogy kibillentsenek nyugalmi állapotomból, gimnazista srácok felnyírt hajjal és kopasz szolárium tulajdonosok. Egy szóval elég vegyes közönség verődött össze, egy volt közös bennük: legyen szó egyszálgitáros szentimentalizmusról (Smokers Outside the Hospital Door), zongorás szerenádról (Nothing) vagy darkos partyhimnuszról (Papilion), átszellemülve hallgatták Smith tiszteletes és társai miséjét.
Ehhez minden feltétel adott volt, ugyanis a Barba Negra hangcucca úgy szólt, mint az álom! Nem vagyok nagy szakértője a témának, de minden bizonnyal a túlnyomórészt fa-borításnak is köszönhetően olyan szépen, természetesen szóltak a dalok, hogy hosszú perceken át csak azt élvezetem, ahogy minden egyes hangszert egyesével ki lehet emelni kis odafigyeléssel a dalokból (tudom, elég beteg vagyok).
Néha azért túltolta a frontember a jól ismert színpadi manírok gyors egymásutánban történő bemutatását, és kezdtem egy U2 tribute koncerten érezni magam. Főleg, hogy jó néhány dal az újak közül zenei megoldásaiban is Bonoékat idézi, akikből szerény véleményem szerint bőven elég egy a világban. Látszik, hogy a Szerkesztők stadionokba vágynak, és ennek megfelelően építik fel a koncertjeiket. Ezt az attitűdöt be lehet vinni klubos keretek közé, de nem biztos, hogy érdemes. Kicsit több közvetlenséget és spontaneitást én nem bántam volna, de a maga jól megcsinált módján is abszolút pozitívra értékelhető a zenekar tegnapi teljesítménye.
A koncertzáró Marching Orders alatt még felkaptam egy úti kólát a cuki szőke pultos lányoktól, audiofilkodtam kicsit a prímán szóló hangcucc alá állva, aztán hazaindultam, de persze, hogy a Papilion (amúgy full Eurythmics nyúlás) dallama ment a fejemben. Mint minden átkozott Editors koncert után!