Nagy várakozás előzte meg novemberi budapesti koncertjüket, de előbb gyászolni voltunk kénytelenek. A szakma talán nem is hitte, hogy látni fogjuk a srácokat a közeljövőben. Zenekari tragédiákat követően idő kell míg egy együttes talpra áll és feldolgozza a történteket. A zenebohócnak, mint amilyen a frontember Jesse The Devil Hughes nem volt könnyű dolga, hisz neki szerepe szerint minden koncerten ki kell állnia szórakoztatni a publikumot, átadva az érzést, hogy amíg a mell kerek mindig lesznek rockerek. Alig egy hónap telt el a bataclan-i tragédia után és bejelentették az idei The Nos Amis Tour-t (Barátaink Turné) azaz az októberben megjelent Zipper Down lemezbemutató folytatását.
| 2016. 02. 20. Eagles of Death Metal @Akvárium Klub |
Az előre beharangozott agyonbiztosításból nem sokat éreztünk hála a jó égnek. Azonkívül, hogy rendesen letapogatták a ciginket a bejáratnál, pár izgága embert kitekert kézzel kivezettek az első sorokbol és két-három tündérkét leparancsoltak pasija nyakából, nem történt semmi különös, abból amit mi láttunk.
A két előzenekarral megspékelt este második felére mentünk be. Az előzetesen meghirdetett The All Right Nows (UK) együttes nem volt más, mint az Ivan and The Parazol (HUN), de mi az osztrákok zúzós kicsikéire a White Miles-ravoltunk kíváncsiak. Medina Rekic és Hansjörg Loferer által létrehozott tiroli duó (ezen mondjuk mindig röhögnöm kell), akik magukat rúdtánc stonerként jellemzik, odavágtak nekünk, megmutatták mi is a rock sava-borsa. Már korábban is kiérdemelték, hogy az EoDM előzenekara legyenek, A Sinead O’Connor sziluettű, a nyakán szétvarrt sógornő, csipőrázással, szűk, dekoltált trikójával mély behajolásokkal jelezte: – hahó csajszi vagyok. A felajzott közönség vette is a lapot, így a föl-alá rohangálás, térdre ereszkedett gitárjáték, egyáltalán nem tűnt túlzásnak, elhitte mindenki, hogy apait-anyait jött beleadni. Herr Loferer pedig tuti elégetett két-három ezer kalóriát, akkorákat tolt a dobszerkóba, hogy néha úgy tűnt, tokkal-ütővel beesik közénk.
Színpad és hangzás
Majd hosszabb pisiszünetnek jóindulattal sem hívhatnánk azt a háromnegyed órát, amit a várakozással töltöttünk, de sok tapsot kapott a rider és a menedzser ez idő alatt mikor kijöttek a színpadra kábelt fektetni, mikrofont állítgatni. Aztán bevonuló zene, óriási önünneplés közepette megjelent az együttes. Az első percekben úgy is tűnt, most lett volna vége a koncertnek: égtek a lámpák, mindenki elégedetten integtett, mintha már épp indulóban lennének. Jesse fogadta a tapsokat és az éltetést, fülig ért a szája, elég hamar megvette a közönséget. A frontember szokásos páva szerelésben, rózsaszín napszemüvegben, felhajtott farmerban, piros hózentrógerben jelent meg. Dave Catching elhagyta korábbi nagy kalapját, de megnövesztett szakállával még így is úgy nézett ki, mint valamelyik ZZ Top gitáros. Matt McJunkins, pedig úgy akit most szalasztottak egy retro emo bandából (de legalábbis a Thirty mellől; – és ez még igaz is), Julian Dorio pedig még mindig úgy fest, mint egy riadt MILF, akinek nem kérték meg a kezét. Néha motyogott is magában, mintha számolná az ütemet, mint kezdő kártyás a lapokat. Egyébként jól tolta. Josh Baby Duck Homme nem volt itt, nem is nagyon szokott elmenni a fellépésekre. Jesse, aki állandó, minden változó az EoDM körül, de ne is várjunk mást egy majd húsz éves hobbizenekartól. Kivetítőn az együttes logói sorjáztak, arra jó volt, hogy ne setétben játsznak. A színpad az Orange márkájú erősítőktől torzítóktól és ládáktól narancsba borult, amik sírnivalóan tisztán szóltak.
A zene
Volt olyan magyar meg külföldi zenei oldal akiknek nem jött be az Eagles of Death Metal új lemeze. Mivel mi a rock, punkabilly Bëlgajának tartjuk őket, bulizenekarnak és nem vesszük teljesen vérmesen komolyan őket, és mivel dallam, energia, ritmus most is jellemzi az új korongot, szóval nekünk a régiek mellett ez is nagyon tetszett, de tény, hogy a stoneresebb, punkosabb világot hiányoljuk. De ha meg úgy nézem nem árt néha megújulni. A lényeg, az ördögi üzenet persze most is változatlan, az élet két dologból áll: nőkből és piából. Hallhattuk egy szál gitárral a Stones örökzöldjét a Brown Sugart és természetesen új, seggrázós kis kedvencünket a Got a Woman-t is. A Zipper Down majd minden száma lement és a korábbi nagy slágerekkel is megénekeltették a közönséget.
https://www.instagram.com/p/BCGL0JtGWhx/?taken-by=fesztblog
The Show must go on
Jesse annak ellenére, hogy nemrégiben olyan vérengzésnek volt szemtanúja, ami után örül az ember, hogy luk van a seggén, ő mégis mindent elkövetett annak érdekében, hogy egy viszonylag nagy helyen egy olyan közvetlen, családias show-t csináljon amivel velünk is feledtetni tudta a párizsi mészárlást, illetve amiről az ott jelenlévők még napokig beszélnek majd. Amikor különböző fesztiválokkal foglalkozó cikkek összegyűjtik mitől érezheti jól magát a jónép egy koncerten, azt elsősorban Jesse közel két órában be is mutatta. Felsorolni is nehéz lesz, de próbálom összegyűjteni.
https://www.instagram.com/p/BCBeQCLmWgM/?taken-by=fesztblog
Kezdte azzal, hogy a bevonuláskor elvette a neki(k) készített rajzot kitette a színpadra jól látható helyre, aztán elvett még egy neki nyújtott baseball sapit (amit persze fel is vett), kockás inget, telefonszámot talán, egy we all love you all the time feliratú lengyel zászlót. Kimondta a város nevét ahol játszik, vicces felkonfokkal szórakoztatta a lemotherfuckerözött hallgatóságát és rázta a seggét ha kellett ha nem.
Amikor hozzávágtak egy fekete melltartót, amit először megszagolt (ez mondjuk alap), majd feltekerte saját mikrofon állványára. Majd megmarkolta és hozzátette, hogy ez maga a rákenrol: baloldali a rock, a jobboldali a roll. Pólót cserélt egy közönségbelivel akin, ahogy ő mondta a főnök van és felöltötte a Guns ‘n’ Roses feliratú trikót. A koncert közepén visszaadta a rajongónak a pólóját és vitt neki egy saját merchandise-t is. Sztárolta kollégáit, rögtönzött tehetségkutatót rendezett maguk között (ezzel azért le is ültette picit a bulit), és annyi pengetőt dobott be közénk, hogy majd térdig gázoltunk benne.
https://www.instagram.com/p/BCC83v6mWoB/?taken-by=fesztblog
Jesse többször is kilépett a színpadon túl a hangfalakra, és a közel két óra alatt az első három sor egyetlen egy rajongója sem panaszkodhatott, hogy nem nézett mosolyogva a szemébe. Dave Grohl is baromi jófej koncertjein, de amit ez Mr. Hughes csinált, azt a cukiságot továbbképzés keretében most lehetett megtanulni magyar zenészeknek és turné menedzsereknek. Az EoDM a lécet igen magasra tette fel, testileg és lelkileg túlélni, feldolgozni egy tragédiát, elveszíteni munkatársat majd rá három hónapra erőt és hitet sugározni saját rajongóinak egy hibátlan bulival, erre csak egyet lehet írni: emelem kalapom.
