Megérkezett a metalosok kedvenc diszkócsapatának és az diszkósok kedvenc metalbandájának új albuma! A lényegre törő Idő van! címen futó korong a megjelenése hetében bevette a Mahasz-listát, és országos hallgatottsági rekordot döntöt a Deezeren. Ez már önmagában elég ok arra, hogy elcsámcsogjunk rajta, vajon miért is olyan felkapott ez a Fish!-lemez.
Nem mondhatom magamat kifejezetten nagy halszakértőnek, magamtól talán sosem foglalkoztam volna Kovács Krisztánék (a.k.a. Senior Hal) csapatával, ám a zenekar tipikusan az az agresszíven terjeszkedő fajta, akit egyszerűen nem lehet ignorálni. Általában egy csomó haverod róluk beszél, így elkezd érdekelni téged is, de ha mégsem, akkor véletlenül meghallod őket a Petőfin, belefutsz egy klipbe a neten, vagy csak hajnalban bezuhansz random fesztivál nagysátrába, ahol természetesen ők húzzák a talpalávalót. Megörülsz a bulinak, beállsz veretni, és innentől már nem szabadulsz tőlük. Valahogy én is így futottam össze a halbrigáddal, az új albumra viszont a Depresszió-frontember Halász Feri vendégszerepe miatt lettem figyelmes. Ám ha egyszer fölmegy az ember Deezerre egy dal miatt, akkor már ott az egész album, hallgassuk meg azt is.
http://www.deezer.com/album/12610752?utm_source=deezer&utm_content=album-12610752&utm_term=33252651_1460480701&utm_medium=web
Az IDŐ VAN! nem mondható éppenséggel megerőltető hallgatnivalónak: tizenkét tétel, a számok átlaghossza kb. 3 perc, tehát az év gitárszólóit ne erre keressük. Nem mintha a Fish! céljai közt lenne, hogy a sztahanovista djentereket többnapos szobafogságra kényszerítse; annál inkább az, hogy borzalmasan ragadós fesztiválslágereket tömködjön a fiatalság fejébe, rém egyszerű, de frappáns szövegekkel. Emellett lehessen rá ugrálni, pogózni, csápolni, csacsirészegen fetrengeni a sárban. Az IDŐ VAN! szintén ebben a szellemiségben fogant, totális fesztiválzene, igazi erejét majd élőben fogjuk hallani.
A huszonötödik óra c. tétel indítja a lemezt: ez egy vérbeli nyitónóta akár koncertre is, húzós tempóval, a közepén jóféle bólogatós breakdownnal. A Számolj hármat tipikusan az a dal, melyről már első hallgatás után tudod, hogy atomsláger lesz. A refrén fülbemászó ritmusa azonnal üt, a szöveget pedig mindenki tudni fogja a koncerteken. A címadó dal témája miatt lett számomra szimpatikus: ez egy komolyabb témára, a környezettudatosságra hívja fel a figyelmet. Érdemes többször is végigpörgetni, kicsit elgondolkodni a mondanivalón: a Fish! nem csak a partizásról szól. Gyújtsuk fel: ilyen címmel nem lehet melléfogni, a dal szinte követeli a hallgatást. Szintén egy húzós, tételről van szó, a forradalmi tematika miatt ez is komoly koncertaspiráns, bár a szövegre itt is érdemes odafigyelni, több jelentést is kihámozhatuk belőle. A nyitó riff az óóóó-zós dallammal együtt bitang erős lett, számomra az album legjobbja.
A Kockásinges lányok – mindenféle aktuálpolitikai utalástól mentesen – ismét a punkos lazaságot hozza elő: ha valakinek a Junkies Nincs Pardon c. száma ugrik be, annak szólok, nincs egyedül. A dal himnusza lehetne a pesti egyetemi buliknak, a cinikus, szójátékkokkal tűzdelt sorokkal pedig egyszerűen nem lehet betelni, hiszen mindenki magára ismer bennük egy kicsit. A Ne is figyelj rám valószínűleg már azok számára is ismerős, akik életükben nem akartak Fish!-t hallgatni, a szám ugyanis már hónapok óta pörög az Mr2-n (ugye, amiről beszéltem?). Hétköznapi, egyszerű szöveg, plusz pattogós, de mégis rádióbarát altermuzsika: számomra kifejezetten felejthető tétel, de legalább nem hosszú. Majd végre elérek az általam várva-várt sztárvendéghez, vagyis az Ez is belefér c. tételhez. A dal részenként nagyon rendben van: jó riff, jó dallamok, jó szöveg – még egy szólóféleséget is kapunk, először a lemezen –, valamiért mégsem sikerült megszeretnem a dalt. De ennyi csalódás még belefér. A Lehet az élet megint sablonalter – véleményem innentől nyilvánvaló –, a Hétmillió meg sablonpunk, igaz, itt szöveg terén alakítanak nagyot Halék, a refrént minden alkalommal megröhögöm.
A Szépen kérlek hallgatásakor ne dőljünk be a könnyed hangszerelésnek: ez valójában egy hörgős, karcos metalcore tétel, ravaszul pop-punknak álcázva. Figyeljük csak meg azt a thrashes riffet, vagy a pincemélyen pusztító breakdownokat – egészen biztos vagyok benne, az új Asking Alexandrián is valami hasonlót hallottam. Az Amíg ma van annyira Kalifornia, amennyire csak lehet: nem egy túlságosan karakteres (mi az ebben a műfajban?), de szerethető dalocska. Délutáni autókázáshoz vagy tóparti bulihoz alap, hogy szól. Végül a grindcore híveit is megörvendezteti a zenekar: nem árulom el, miért Egy perc az utolsó dal címe, de hallgassátok meg párszor, rájöttök. A zene egyszerűen kívánja a pogót, és remélem, slusszpoénként az eddigi koncertzáró Magasan száll mögé is beférkőzik a setlisten.
A Halak ismét ránk szabadítottak egy nyárra elég hallgatnivalót, de aki nem bírja addig, csípje el őket a jelenleg is zajló lemezbemutatón. Zárásként szívesen mondanék olyanokat, hogy „új szintre lépett a zenekar”, „sokkal több emberhez juthatnak el”, „zeneileg az eddigi legszerteágazóbb albumuk”, csak sajnos fogalmam sincs, mihez képest. Ellenben az IDŐ VAN! meghozta a kedvem, hogy kicsit a korábbi anyagokkal is ismerkedjek. Figyelembe véve, hogy nem az én zeném, de az én pontszámom, laikus füllel azt mondom: egy közepes nyolcas, a többit meg majd a fesztiválszezonban meglátjuk.
