Van egy magyar együttes, akit szintén szeretett Run Over Dogs-szal majd egyidőben láttunk élőben és írtuk meg az ezek a mai fiatalok rovatunkban. A ’14-ben Sziget ‘Campfire’ nyertes zenekart, tehetségesnek és ígéretesnek tartottuk, így adta magát, hogy megnézzem őket a Kuplungban mikor kijött első EP-jük. Akkor a lemezre kilencest adtam, a kicsit merev de hibátlan hangzású koncertjükre egy biztató hetest. Még teljesen friss és ropogós a debütáló What I Can Hide című nagylemezük, amit a napokban mutattak be az állóhajón.
A Hurrikánoknak voltak előzenekarai is, én csak a Palma Hillsre értem, akiről egy mukkot annyit nem tudtam. Gondoltam semmi gond ilyen is kell, aztán mikor megszólalt az első szám kezdett gyanús lenni a dolog. Hiszen a számot ismertem. A Shazam nem hinném, hogy élőre működött volna, szóval rákerestem a csapatra és esett le a tantusz, hogy ők nem mások, mint székelyudvarhelyi alapítású most kolozsvári egykori Face Today, csak új névvel.
A 60-as 70-es évek zenéjében utazó csapat első EP-jét bírtam főleg a slágeres Spinnin’ Around volt az első szám, ami után az egész anyagot végighallgattam. Ez az a dal, ami bármely rádióban megállná a helyét. A második anyag sokkal elszállósabbra sikerült. A számaik között túl sok az álldogálós, ritmusos refrén nélküli, így a bólogatós ácsorgás közben leginkább azt vártam, mikor jön majd egy gyorsabb tempójú.
Butu Arnold gyakorlott családias felkonfjai, és László Péter átvezető dobszólói ellenére sem volt gördülékeny a koncert. Az előadott dalokat egy-másfél perces átállások akasztották meg, ilyenkor a srácok hangoltak, állítgatták a pedálokat vagy az erősítőt. Nem síratom a Pálmát, van bennük ráció, egy sikeres előadáshoz azonban sokkal több kell.
A Hurrikánok a közönséggel való némi közös Hozier éneklés közepette átálltak. A Bloom megszólalásánál rögtön tudni lehetett a Hello Hurricane üzenete megváltozott, a könnyed dallamok, jól fésült indie-beat világából kiléptek alt-rockos irányba. Eddigi unalmasnak nem mondható gitárjátékuk még változatosabb lett. Sokkal több hangsúlyt fektettek zenei palettájuk bemutatására. A riffjeik hosszabb lettek, a hangzás is koszosabb, fátyolosabb, már nemcsak a refrént öleli körbe. A koncerten nem láttuk a Radiohead által használt hangszert, az ondes martenot, de az albumon ennek szimulációjával zárják a dalt. Lengyel Benjámin gyönyörű, érdes hangja 1:25-nél olyan szépen nyílik ki, mint a szirmok. Kevés olyan jellegzetes hangot ismerek jelenleg, ami ennyire lekött, és aki ilyen könnyedén vált mélyből magasba. Szövegeik eltávolodtak, a de szép az élet zónából, ahogy a borítójuk is, úgy pár dal kivételével sokkal szomorkásabb, sötétebb lett a mondanivaló a korábbiakhoz.
A Hurrikánhoz nagyon közel álltak eddig is az akusztikus hangvételű dalok, de ezek már sem önmagukban hangzanak el (kivéve a klasszikusnak számító The Wanderer-t), hanem mint a What If esetében echos elektromos dobot és billentyűt kaptak, amit nagyon jól használtak a dalban és végig az albumon. Sok formáció öt-tíz év után ismeri be, hogy más hangszert is be kell hívni produkciójukba, hogy ne legyen minden a végtelenségig kiszámítható. Az hogy a zenekar a majd minden dal felénél ritmust, témát vagy hangulatot vált, azzal az én figyelmemet pedig elég hamar megvették.
A Like an Animal az album első olyan száma, amely megadja az ívet és átlép egy egyértelműen matekos rockos irányba, olyan mintha ha egy régi és új Foals szám hangulatát gyúrták volna össze. Abai-Szabó itt száll be újra, és elindul a tőlük megszokott szöveg passzolgatás, duettezés. A dal élőben sokkal jobban sikerült, mint az albumon, mert a korongon pont az igazi állatiasság hiányzott belőle. Mármint Benjámin előadásából, a dobbal maximálisan meg voltam elégedve. De már érzem azt az erőt benne, és nemcsak a füstjét, ami további ismertséget hozhat az együttesnek. Beni egyértelműen frontember szerepbe lépett ki, de még mindig kell neki idő, hogy egy ilyen számnál kiadja azt a nyers erőt amivel a falra passzírozhatja közönséget. Még ismerkedik magával és a hallgatósággal a színpadon: már van értékelhető kapcsolattartás, igaz ezek jókora szarkazmust is hordoznak, de legalább elindult egy irányba. Néha azért elvenném tőle a gitárt, hogy mozgását, előadásmódját még jobban fejlessze, mert a Radiohead cover alatt úgy mozgott a színpadon, mint Hurvinyek, aki a most szabadult egy bábszínházból. Magabiztossága a fentiek ellenére kétségtelenül fejlődött, ami ott volt tetten érhető, amikor észrevette, hogy a félig de jó szorosan megtelt hajó dalait énekeli, akkor egy mosollyal, de minden más sallang nélkül (pl.: – Ez az segítsetek) elcsendesült és átadta nekik az éneket.
Az újak mellett a korábbról már ismert négy szám mind új köntöst kapott. A Speak Out-ról végleg lekerült a gombafrizura, sokkal tökösebb lett, elnyerte végső formáját. Ez a single volt az előhírnöke az új HH hangzásnak. És az a bizonyos Yeah! elhangzott a dal első harmadában, amit ha elhagytak volna, akkor simán visszakértem volna a rozém árát. Az együttes talán legismertebb száma a Hear My Voice is kérlelőbb és zeneileg dühösebb lett.
https://www.instagram.com/p/BF4xVPVmWu3/?taken-by=fesztblog
A 11111 egy kifejezett meglepetés volt – nem a Foals hangzás miatt – hanem mert az albumon fúvósokkal hallható a dal, és a visszhangos vokállal azt hozták ki belőle, amivel a Hurrikánok hivatalosan is nagykorúvá váltak és a profik sorába léptek. Így csak sajnálni tudom, hogy nem ebben verzióban szólalhatott meg élőben. Az album vége kifejezetten darkosra sikerült. Míg a Gone még koncerten is énekelhetőre, a még mélyebb hangvételű Breach erős gitárjátékával tartja fenn a figyelmet, addig az Aphrodite nem az a rögtön beleszeretős dal lett, de finomságai, mint a szívverés imitálása, többszöri hallgatás után igenis felültett a magunk hasonló köldöknéző történetére.
A koncert hangulata simán hozta egy szigetországból várva várt banda élményét. Ha meg akartam volna mutatni egy angol haveromnak, milyen egy erős kétezer lájkkal rendelkező magyar együttes lemezbemutatója, akkor biztosan ide vittem volna el. A közönség előtt pedig le a kalapot, – én csak pislogtam – kihoztak mindent a buliból: tolták kívülről a dalokat, táncoltak, ugráltak, és voltak kisebb százszorszép tündérke csoportosulások, akik szívecskéket mutogattak Zwickl Ábel gitárosnak.
A lemez talán még elbírt volna egy pörgősebb számot, a dalokon belüli szüneteket néha szűkebbre vettem volna, de ha belegondolok, hogy Beni és Hurrikánok ezt az albumot nem a napfényes, megfizethetetlenül drága producerek városában, Los Angeles-ben vették fel, akkor jár a tíz pont, a buliért meg egy kilences.
