Igen, a VOLT harmadik napján fellépett az Iron Maiden.
A lényeg ennyi, de kezdjük a napunk elején.
A napot a Magashegyi Undergrounddal kezdtük. Ahhoz képest, hogy mennyien nézték őket (értsd, kevesen), nagyon színvonalas koncertet tartottak. Jól játszottak, a gitáros és a basszusos kicserélték egymással a hangszereiket pár számra, majd vissza és még a közönség is jól érezte magát. Akinek be is jön a zene annak telitalálat.
Magashegyi után maradtunk a Hiperkarma elején is. Már a tavaly is zavart, hogy egy időben vannak a nagy nevekkel. Tavaly Slash alatt kezdtek, idén meg az Iron Maiden előtt háromnegyed órával, amire ha nem indulunk időben biztos, hogy nem lett volna helyünk. Persze ez a fesztivállal jár, de azért nagyon kíváncsiak voltunk Bércesire, főleg a Fishinges fellépései után. Így viszont első pár számnál többet nem maradhattunk, bármennyire is jól játszottak.
Viszont odaértünk az Iron Maidenre. Huh! Na, ez nem semmi! Az elején még attól féltem, hogy olyanok lesznek, mint amilyen a Black Sabbath volt, elvégre a basszusgitáros, Steve Harris 60 éves, és bár ez a mai rocklegendáknál még nem is olyan vészes, azért ő sem mai darab (a rossz előérzethez hozzá tett az is, hogy az első számot, a Doctor Doctort csak felvételről játszották, amíg a zenekar nem volt a színpadon). Azután (a Black Sabbathhoz hasonlóan) egy kisfilm után elkezdődött… Te jó ég! A teljes színpad feldíszítve, tűz, indák, felfújódó figurák. Egyszerűen nem volt olyan része a színpadnak, ami nem volt feldíszítve! A színpadkép koncert közben változott is, ugyanis néhány számnál más volt a háttér, valamikor egy-egy felfújódó hatalmas alak jelent meg, és volt, amikor egy óriási figura (Eddie) állt a színpadon. Na de ha még ha csak ennyi lett volna! Hatvan akárhány évesek és még én is örülnék, ha egy egész koncertet hangszer dobálással és ennyi mozgással végig tudnék nyomni! Bruce Dickinson (az énekes) folyamatosan mozog, egy percre sem áll meg, a mikrofonállványt hajigálja, a gitárosokkal szórakozik, zászlót lenget, amit a színpad közepéről kidob a fenébe. Az egyik számnál volt nála egy kötél, amivel a cintányérokon ”2 méterről rácsapás” technikával játszik (pontosan, ütemre). Eközben a gitárosok a fejük fölött pörgetik a gitárjaikat vagy egymással hülyéskednek (miközben ugyanolyan pontosan játszanak). Ezt a kettőt, a színpadi mozgást és a színpadképet, jól összehangolták, többször is használták a díszletet (pl.: az énekes egy üstöt, a gitárosok meg a hatalmas figurával, Eddivel, szórakoztak).
Tényleg lenyűgöző volt látni, ahogy 40 éves karrierjük után még mindig ilyen pörgős koncerteket adnak. Az egészet profi módon, megtervezetten, de mégsem karót nyelten, lazán, pontosan nyomták. A koncertet az is jól jellemzi, hogy a kiírt 1 óra 20 perc helyett 2 órát játszottak. Ráadás nem volt. A setlistről egyedül a Run to the Hills hiányzott.
Igazából nem nagy túlzás, ha azt mondjuk: Az Iron Maiden volt a VOLT csúcspontja. Tavaly Slash, idén ők.
Az éjszakában következett még egy nagyon hangulatos Belga, és egy baromi halk Nero dj szett. Az egy dolog, hogy hajnali kettőkor lépnek fel, de olyan halk volt, hogy a nagyszínpadtól nem messze lévő vip-ből odahallatszódott a zene…
(fotó: borítókép VOLT FB, többi fesztblog/planktone)